A történet első része Floridában és Texasban keződik, hősünk másfél év kemény munka után kerül New Yorkba egy szürke busszal, egyenesen Brooklynba. Két koffer és egy olcsó szállás ablak nélkül. Íme a folytatás.
Egyetlen dolog vigasztalt, végre ágyon alszom két év után. (A szerk.: De miért nem volt ágyad?) Itt a lakások üresek, neked kell berendezni nulláról, ezért Floridában az első pár hónapra vettem a Walmartban egy felfújható martacot, majd szert tettem egy rendes ágymatracra, az utcáról hoztam fel. Texasban viszont szó szerint a földön aludtam, mert kilyukadt a felfújható matracom és sose volt rá felesleges 60 dollárom, hogy vegyek egyet. Ha nagyon kell valami, a kuka mellett megtalálsz mindent, szekrény, asztal, kanapé, előbb-utóbb berendezkedsz.
Volt 120 dollárom, ebből 90 a szállás, 30 a metrójegy, meg két munkaközvetítő telefonszáma, akik tudnak munkát szerezni ortodox zsidó családoknál. A következő két hónapomat a Borough Parkban töltöttem. Életem legszörnyűbb két hónapja volt. A legrosszabb ellenségemnek nem kívánom azt a rengeteg megaláztatást, amit én ott kaptam. Nem ecsetelem, aki dolgozott már ortodox családoknál, az úgyis tudja, valamint nem szeretnék magamról rasszista képet kialakítani, ez csak személyes tapasztalat. 27 éves létemre a két hónap alatt annyira megfájdultak a térdeim a rengeteg négykézláb felmosástól, a tenyerem kifényesedett a vegyszerektől (gumikesztyűt nem lehetett sehol használni), hogy azt mondtam magamnak elég volt, én ettől azért több vagyok. Mindhárom családot otthagytam.
Egy hétig ültem itthon a pincében, miután találtam egy étteremben felszolgálói állást. Két hétig voltam pincér. Rájöttem, hogy a pincérkedést bizony nem nekem találták ki, így onnan igen hamar tovább is álltam. Viszont ott jóban lettem egy litván lánnyal, aki nagyon sokat segít nekem. Valójában New Yorkban bármi lehet az ember (még papír nélkül is), ha van legalább 2 kiváló referenciája. Nos szerencsés vagyok, nekem van.
Így sikerült Manhattanben az Upper East Side-on egy full time nanny állásra szert tennem. Sok kalandom után egy 4 éves autista kisfiú mellett rájöttem, hogy szeretnék ilyen tanulmányokat folytatni és egy ilyen intézményben elhelyezkedni. Ehhez viszont még gyűjtenem kell.
Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért is van még itt az ember. Ezt a jövőt képzeltem magam elé? Se párom nincs, se gyerekem nincs. Nem könnyű párkapcsolatra szert tenni idekint. Akik párban jönnek ki vagy hamar szétmennek, vagy nagyon erős kötelék van közöttük. Ugyanez igaz a barátságokra is. Az én lakótársammal akivel kijöttem, már egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Piszok nehéz ezeket a dolgokat egyedül végigcsinálni. Mi lenne a legjobb, itt maradni és majd csak lesz valahogy, hiszen Róma sem egy nap alatt épült fel, vagy menjek haza Európába, ahol be lennék jelentve és akárhonnan órák alatt otthon vagyok a családnál.
Nos itt tartok én most így két év után. A nagy dilemmában. Amikor már hiányzik a család és kevés az, hogy Skype-on látod őket. Legfőbbképpen amikor a karácsonyt teljesen egyedül töltöd egy pincében karácsonyfa nélkül kinai kaját vacsorázva.
Valójában amit én Amerikának köszönhetek, hogy megismertem a saját határaimat. Megtanultam, hogy mire vagyok képes teljesen egyedül és büszke vagyok az elmúlt két évemre. Megtanultam angolul, beszélek egy kicsit spanyolul és persze világot láttam. De még mindig benne van a lábamban a bugi. Mielőtt "haza" megyek (ami nem biztos, hogy Magyarország lesz) vannak meg államok, amiket ha már itt vagyok szeretnék látni. Hiszen ha innen elmegyek, ki tudja mikor fogok tudni visszajönni?
*** Mit tanácsolsz azoknak, akik a nyomodba lépnének?
Kérdezzenek meg több embert is. Akik a közösségi portálokon adnak választ nem rosszindulatból vagy pancserségből irnak negatívumokat, hanem a tényeket mondják. Legelőször gyere ki csak 3 hónapra, hagyd meg a visszajövés lehetőségét. Ennyi pontosan elég arra, hogy lásd, itt sem olyan egyszerű az élet. Sőt, az első két csekk után fogod látni. Tény, hogy itt nem kell annyit aggódni, hogy miből és hogyan fizessük ki a dolgokat, és a boltban sem kell a fejünket vakarva gondolkozni, hogy melyik kenyeret vegyük meg. De amikor néhány hónap után rájön az ember, hogy hoppá, nem tudok hazamenni, nem tudom a családtagjaimat magamhoz ölelni, nem tudok úgy félrerakni, ahogy gondoltam, akkor már késő. Semmit ne égessünk fel magunk mögött. Ne vegyünk fel hiteleket. Amerika itt marad, nem szalad el.
*** Mi volt a legjobb élmény Amerikában?
Jártam Orlandoban a Universal Studioban, San Antonioban az Alamoban, Dallasban a Ewing farmon, beutaztam a keleti partot teljesen egymagam, olyan helyeket láttam, amit más legfeljebb csak a TV-ben. Megismertem New Yorkot, ami tényleg egy csodálatos és iszonyatosan rohanó város. Megtanultam rendesen angolul és persze az, hogy megismertem a saját határaimat, korlátaimat. Rengeteget változtam és pozitív irányba. Megismertem az autista kisfiú által egy olyan világot, ami korábban a fejemben meg nem fordult volna, hogy én a későbbiek folyamán ilyen pályán akarok majd elindulni.
Talán azért érte meg a mai napig maradnom mert itt tényleg nincs sressz a munkahelyen. Mindenki ráér, nem idegesek, ingerültek az emberek az utcán, mindenki normálisan beszél veled ha esetleg egy vadidegent megállítasz és kérdezel valamit, senki nem néz hülyének ha énekelsz magadnak az utcán (és ez minden államban igaz ahol jártam). Itt megengedhetem magamnak a márkás dolgokat, itt ez nem luxus, és mindig van holnapra annyi pénzem, hogy vegyek magamnak ennivalót. Ezek olyan dolgok, amiket rosszul esne itthagyni.
Ami viszont nem szupi, az az iszonyú pocsék kávé és a túró rudi, sóskifli hiánya :)
