2015. december 14.

HONY a Nobel-békedíjért


Két éve írtam Brandon Stantonről, a New York-i utcai fotósról, amikor megjelent az első könyve. Azóta sokan már Nobel-békedíjat követelnek neki. Mi ez a felhajtás?


Sajnos nem írtam le két éve, hogy akkor hány követője volt, de néhány százezerre becsülöm az alapján, hogy a nagyon népszerű képei akkor 30.000 lájkot kaptak. Kicsit fordult a világ, ma 16 millió követője van és egy jobb képe több mint másfél millió lájkot kap és kb. tízszer ennyi ember látja. Ez már hatalom - de erről később.


HONY Stories, a bal alsó sarokban az Vidal
Írtam, hogy Brandon onnantól vált a sikeres fotósból nagyon sikeressé, amikor rájött, hogy képaláírásnak egy egész bekezdést is lehet írni, nem csak egy sort. Elég pár személyes kérdést őszintén feltenni és az emberek mesélnek. Alig egy hónapja jelent meg a második könyve és ennek már a címe is ezt húzza alá: "Humans Of New York - Stories". Már visszatérő szereplői vannak, akik története változik az első és a későbbi portré között, akik csak több képben elmesélhető, hétköznapi de megérintő drámákat osztanak meg. Mindenki cipel valamilyen batyut.

Én HONY-t annak a tipikus amerikai srácnak tartom, aki az átlag európaihoz képest garantáltan kevesebb történelmi és politikai tudással bóklászik a világban derült arccal. Amióta követem, sosem vettem észre rajta semmilyen vallási vagy politikai beütést vagy érdeklődest, utcai embereket fényképez és ennyi. De teszi ezt egy lehengerlő empátiával. Nem lehet egyszerű egy nyurga, közel két méteres felépítéssel, elcsukló, kisfiúsan vékony hanggal leszólítani embereket, de neki sikerül.

Tavaly augusztusban az ENSZ felkérésére egy 50 napos útra indult 11 országba. Nem háborús övezetekbe mentek, hanem átlagos fejlődő országokba Afrikában, Ázsiában és a Közel-keleten. Az akció küldetése az ENSZ nyolc alap céljára felhívni a figyelmet, amiben mindenki egyetért: A szegénység kiirtása, az alapoktatás elérhetőve tétele mindenki számára, a nemek egyenlősége, stb. Brandonnek két kikötése volt: maga fizeti az útjának minden költségét, cserébe nincs megkötés, hogy mit fotózhat. 

Rizikós volt a felépített brand-jét így megcsavarni. A látványosan megnőtt, főleg amerikai de egyre inkább nemzetközi követőtábora New York-i utcaképeket várt a reggeli kávé mellé, mik ezek a félmeztelen gyerekek a szudáni sivatagban...? De Brandon képes volt olyan alanyokat találni, akik bátrak, reményteliek egy háború közepén, akik alkotnak valamit a sivatagban, egyszerű eszközökkel, de jobbá teszik a világot. Nem lehangoló, hanem inspiráló volt az ENSZ-es sorozata. Emberek százezrei kérdezték, hogyan tudnánk segíteni.

Ez a kérdés már a HONY projekt legelején felmerült a facebook kommentekben és előszor szerintem csak heccből rakott össze pár perc alatt egy crowdfunding oldalt, mondván "Ha ennyire erősködtök, hogy össze akarjátok dobni a nyári lovastáborát ennek a mozgássérült kislánynak, akkor ide toljatok 10 dollárt és meglátjuk mire jutunk". Amikor az első pár ilyen megmozdulás a tervezett ezer dollár helyett pár napon belül 20.000-et hozott, akkor kezdte érezni, hogy ez a szociális média hatalom és egyben felelősség is.

Pénzgyűjtő akciói ritkák és spontánok, egy konkrét célért, mint a lovastábor, majd amikor a kitűzött összeget elérte a gyűjtés, azonnal le is kapcsolta. Nem egy szervezetnek ment a pénz, hanem egy családnak közvetlenül. Ne kérdezd, hogy miért bízott meg benne többezer olvasó, de Brandon is látta, hogy az emberek vágynak a happy end-re. Nem lehet csak úgy felkavarni az emberek érzéseit egy szívbemarkoló képpel, ha utána nincs lehetőseg valamit tenni az ügyben.

Idén januárban találkozott az utcán Vidallal egy lepattant lakótelepen Brooklynban. Két kép készült a kapucnis fekete tinédzserről: az elsőn elmondja, hogy ez egy kemény környék, múltkor látott annak a háznak a tetejéről leugrani valakit. A második képen pedig azt meséli, hogy a legnagyobb befolyással Ms. Lopez volt rá. Az osztályfőnöke a suliban, aki mindig elmondja nekik, hogy "Fontosak vagytok". 

Ebből egy többrészes fotóriport lett, ahol HONY bemutatta a Mott Hall iskola tanári karát, élükön Ms. Lopez igazgatóval, akik egy veszélyes kerületben próbálnak a diákoknak egy védett zónát biztosítani, egy kiutat mindebből. Az amerikai iskolák is eszköz- és pénzhiánnyal küzdenek, főleg Brooklynban, Brandon pedig megkérdezte Ms. Lopezt az olvasói nevében, hogy mi kellene ahhoz, hogy valami érdemleges és talán tartós változást tudjunk elérni ebben a suliban.

Innentől felgyorsultak a dolgok:

  • 45 perc alatt összegyűlt $100.000 a facebookos felhívása nyomán (28 millió forint)
  • A Harvard egyetem egy többéves csereprogramot indított ezzel a brooklyni iskolával egy héten belül
  • Barack Obama elnök a Fehér Házban fogadta Vidalt, Ms. Lopezt és adott egy fotós interjút is Brandonnek

"Who's influenced you the most in your life?" "My principal, Ms. Lopez." "How has she influenced you?" "When we get in...
Posted by Humans of New York on Monday, 19 January 2015

A Vidal poszt linkje: 
https://www.facebook.com/humansofnewyork/photos/a.102107073196735.4429.102099916530784/865948056812629/?type=3


Ezeket a dolgokat már Brandon is alig bírta felfogni, interjú az Oval Office-ban...? Vidalnak úgy kellett öltönyt kölcsönözni, kicsit nagy volt rá, de nem baj. Továbbra sincs külön HONY jótékony szervezet, minden ilyen nagy esemény után visszatér New York utcáira és keresi kedvenc történeteit. Amikor idén nyáron felpörgött az europai menekülthullám, már nem várt felkérésre, Brandon csomagolt.

Pár napot töltött csak a Balkánon, a török és a görög határokon, Koszovóban, Szerbiában, a horvátoknál és fotózott a magyar határon is. Újságtól és TV-csatornától független riporterként továbbra is a saját stílusát hozta. Nem a látványos akciókról, agressziókról tudósított, hanem az embert kereste minden történetben. A apát, aki menekíti a családját, a vizet osztó önkéntest, a parancsot teljesítő határőrt.

Az első külföldi riportja Iránról is millió amerikai otthonába juttatott el olyan képeket, hogy Iránban is pasik a pasik, csajok a csajok, probálnak túlélni egy szar rendszerben, néznek Youtube-ot, sokkal több bajuk van a saját kormányukkal, mint Amerikával és leszarják az atomot. Most a Balkánon ugyanúgy az embert mutatja be a menekültek között, válaszként az amerikai politikában is hangos vitákra. Ők sem mentesek a gyűlölködő, kirekesztő, fekete-fehér véleményektől, sőt.

Az éppen most folyamatban lévő riportja már olyan menekültekről szól, akik nem Európán vonulnak át, hanem Jordániában és Törökországban a hivatalos úton folyamodtak menekült státuszért az ottani Amerikai Nagykövetségen. Ez egy kétéves folyamat a legtöbb esetben és valakik megkapják, valakik nem. Ma már Fareed Zakaria műsorán ad interjút a CNN-en és a facebook oldalán Barack Obama elnök kommentel, de Brandont csak a téma érdekli, hogy Ayának miért nincs helye az USA-ban?





Brandon tudja, hogy ezt a problémát nem lehet egy $100.000-os gyűjtéssel megoldani, de bátor kiállása az emberség és az empátia mellett messze túlmutat a 16 millió facebook követőjén. Az online világunknak köszönhetően nagyobb befolyása van neki ma, mint a sokak által legbefolyásosabb fotósnak tartott Robert Capának valaha is volt (a normandiai partraszállás fotósa). A történetnek közel sincs vége és remélem egyelőre nem is rondítanak bele a norvégok egy Nobel-békedíjjal. De már most megérdemelné, az biztos.







2015. november 11.

Felismertek a New York Marathonon!

Visszatértem ötödszörre is a New York Marathonra, újra magával ragadott a város őszi hangulata, a Central Park színei, a régi kocsmám a kedvenc zenémmel, az utcák, az emberek és a verseny maga.


Tavaly fotóskent vettem részt a versenyen és meg kell mondjam, hogy az is nagyon jó. Másoknak szurkolni és képeken megörökíteni a hangulatot - a kézibringás kép Zolival és a kislánnyal életem egyik legjobb élménye marad örökre. Ezen a héten a város teljesen átalakul, várják azt a 200.000 embert, akik megrohanják a várost pár napra, már az Immigration Officer a reptéren is mosolyogva kérdezi a tervezett időmet és sok sikert kíván.

Rajtszámfelvétel - nincs visszaút
New York-i befutónál többszáz zászló díszíti a finist, két lelátót építenek fel a Central Park közepén és péntek este 125 nemzet vonulhat fel ünnepélyesen, mint egy kis Olimpián. A szervezők adnak minden országnak egy önkéntest, aki viszi a HUNGARY táblát, egy hatalmas zászlót és egy csomó kicsit is, hogy szépen tudjunk felvonulni - cserébe azt kérik, hogy ha tudunk, népviseletben jöjjünk. Mi nem voltunk ennyire profik, bár Ági piros-fehér-zöld rúzzsal kipingálta mindenki arcát. A franciák bezzeg muskétásnak öltözve jöttek egy Eiffel toronnyal az egyikük nyakában, a skótok skótszoknyában skótdudával, a japánok selyemkimonóban. Ó... és az osztrák bácsi, aki bőrgatyában nyomult egy szaxofonnal, meglátta a magyar csajokat és elkezdte szaxizni az "Az a szép, az a szép" című nótát.

Magyarok a megnyitón
Osztrák bácsi a szaxin
A 32-szeres NY maratonisták külön kategória
Szombatra a NYCM szervezői kitaláltak egy különversenyt a szurkolóknak, az oldalbordáknak. Csak 5 km, de nem akárhol: az ENSZ épületénél indul, a Times Square előtt fordulsz jobbra és a Central Parkban van a finish, a vasárnapi maraton zászlókkal díszített befutóján. Ildi és Judit tehát reggel 7-kor már futónaciban kocognak a lezárt 42. utcán a rajthoz, miután rájöttünk, hogy a Crosstown busz a verseny miatt nem jár. Ildinek még mindig sérült a bokája a walesi versenyünk óta, de ő képtelen csak úgy kocogni. A 119. helyen fut be az 5200-as női mezőnyben. Ha verseny, akkor verseny.

Én ellenben tényleg csak kocogok délután egy utolsó átmozgatót a Central Parkban. Rengetegen vannak, minden versenyző landolt már, mindenki felvette a rajtszámát és aki csak tud, a központi ligetben lazul. Én a Museum of the City of New York felé tartok a Fifth Avenue-nál. A múzeum először csinált kiállítást a NYCM történetéről, idén 45 éves a verseny ugyanis. Hirdettek egy pályázatot is, küldtem be pár képet még hónapokkal ezelőtt és beválasztottak! Még soha semmilyen publikus helyen nem volt képem kiállítva ezelőtt. Stílusosan futócipőben, lihegve és kimelegedve, egy NYC Marathon pólóban jelentem meg és meghatódva néztem a kb. 100 kiállított képet. Nem tudtam megállni és vártam egy kicsit az én képemtől tíz lépésre, hátha megáll valaki előtte, hátha hümmögnek elismerően. És megálltak, és hümmögtek.

A Museum of New York City-ben a képem
Vettem egy új kamerát, full frame-re váltok, marad a Nikon. A fotósboltból kifordulva sétálok a Madison Square felé, a park a vasalóépülettel. Amióta NY-ba járok próbálok megörökíteni egy bizonyos pillanatot, amit sokszor láttam, de sosem tudtam rendesen elkapni. Amikor kilép egy szép nő vagy ferfi vagy pár a járdára és lendületből teszi fel a kezét leinteni egy taxit. Éppen a Flatiron Buildinget próbálom bepréselni a képkeretbe valahogyan, vakít a szembefény, ügyetlenkedek az új masinával, amikor pár lépéssel előttem egy csinos lány lép le a járdáról. Az őszi nap megcsillan haján, remélem arra készül amire gondolok, fordulok a kamerával, lendül a keze és "katt"! Utána még percekig állt ott, mert foglalt volt minden taxi és szerintem látta, hogy fotózom, de nem nézett rám. Nekem így volt tökéletes.

A Madison Square-en taxit fogni
A palacsintaparty jól sikerült idén is, voltunk 18-an futók és még ugyanennyi oldalborda, Péter rengeteg tésztát csinált, Kokó pedig szórakoztatta a közönséget. Volt köztünk 2:40 órás maratonista és 5 óra feletti is, elsőbálozó és többtucatnyi maratonos veterán. A facebookos csoporton keresztül mindenkihez eljutottak a versennyel kapcsolatos kritikus infók, amit az évek alatt saját káromon tanultam meg itt. A fontosabb, hogy egy csapatot kovácsoltunk, akik nagyrésze sosem találkozott, de hónapok óta együtt izgultunk, tudjuk ki honnan jön és mit tervez holnap. Nagyon jó úgy befutni, hogy nem csak magaddal vagy elfoglalva, hanem az első gondolatod az, hogy "Hol vannak a srácok, a többieknek hogyan sikerült?"

Vasárnap reggel meleg van, szerencsére nem kell egy alu-lepedőn kívul semmi ahhoz, hogy ne fázzak. Pedig tegnap este egy tök csini fekete női legginget vettem magamnak Harlemben öt dollárért, hogy majd azt dobom el a rajtnál, de nem került bevetésre. Ildi és Judit átkompoznak velünk Staten Islandre, alig pár óra alatt 60.000 indulónak kell kihajóznia a rajthoz, de itt elbúcsúzunk és csak Kokó meg én megyünk tovább. Kokó nem csak jó fej, de tapasztalt maratonista, most már New Yorkban is. Kicsit beszélgetünk a buszon, de hallgatunk is. Ilyenkor már össze kell szedni magad fejben, kell egy kis csönd neki is, nekem is.

A buszon odalép hozzánk egy srác, mint kiderült Attilának hívják.
- Sziasztok, ti is magyarok?
Mielőtt válaszolni tudnánk, rögtön ránkcsodálkozik:
- Oh, Kokó? Szevasz!!
Hát igen, csak tízmillió ember ismeri Kokó arcát. De várj, folytatja:
- És te... nem a futóblogon szoktál írni?
De igeeeen, felismert egy olvasó, tanúm van rá, itt haljak meg! Odafordulok Kokóhoz:
- Azt vágod, hogy engem is felismernek az utcán New Yorkban és nekem még bunyóznom se kellett hozzá?
Kokó széttárja karjait és De Niro-s arcot vágva elismerően bólogat.

A rajt fergeteges, egy igazi ágyut sütnek el mellbevágó robajjal de előtte még elénekli valaki az amerikai himnuszt. Csak később olvasom, hogy Susanna Phillips operaénekes hangját hallottuk, aki a himnusz után lemászott a rajtvonalhoz és lefutotta a maratont... Felkanyarodunk a Verrazzano Bridge-re és szokatlanul tömeg van. Jahogy felbontottak két sávot a hídon, hát igen, az nem segít, elveszítek 1.5 percet az első mérföldön. Ideje megemlítsem, hogy ma nem kocogni jöttem hanem csúcsot dönteni, 3:50-nel meglenne a legjobb marcsi, 3:58 óra kellene a legjobb NY marcsihoz. Jól ment a felkészülés, erősnek érzem magam, de hosszú a 42 km, lehet bármi. Keresek egy iramfutót, de nem találok egyet sem, így az órámat követve tartom a tervezett tempót és 10 km-re fokozatosan behozom a kezdeti lemaradást. Ilyenkorra már érzed, hogy milyen napod van és ma jól érzem magam, megvan a ritmus. Brooklynban lepacsizok Hollaubek Petiékkel, egy nem szerény méretű magyar zászló alatt állnak precízen a megbeszélt ponton, az IT-sok ilyenek.

Minden nagyon gyorsan megy féltávig és ez jó, élvezem a rockzenekarokat, nézem a fürtös srácokat az ortodox zsidónegyedben, a gospel kórust a fekete templom előtt, milliók szurkolnak. Beér engem a 3:45 órás iramfutó és a nyáj, ami követi. Ez az ÉN tempóm, csatlakozom és együtt megyünk fel a Queensboro Bridge-re. 25 km-nél nagyon nehéz a meredek híd és bár az iramfutó rendes, látványosan visszavesz a tempóból, hogy ne ölje meg a csapatot -a hídrol lefelé úgyis behozzuk- de még ezt a tempót is csak úgy tudom tartani vele, hogy kigúvad a szemem és hörgök az oxigénhiánytól. Nem hagysz itt... most még nem, lihegek, de még van bennem erő, hasizom feszül, karok lendülnek, lélegezz!! Tolom fel a hídra a csapattal. Sokan leszakadnak, pedig másfél percet veszítettünk a tervhez képest, amit még be kell hozni később.

Manhattanbe szédítő tempóval szakadunk be, simán behozzuk a QBB-n elvesztett perceket, lobog a hajunk és őrjöng a tömeg, ahogy lekanyarodunk a hídrol. A rajt és a cél után ez a verseny harmadik csúcspontja, elképesztő lökést ad. A First Avenue-n szívom magamba a tömeg energiáját de nem vagyok kezdő - tudom, hogy itt kell figyelni a tempóra és a pulzusra. Közeledik a 30. kili és itt szokták az emberek elfutni az erejüket, ebből lesz hosszú gyaloglás fél óra múlva. Bár a lábaim tudnák tartani a tempót az iramfutóval, de nagyon lihegek, a 160 feletti pulzus nekem sok a full-marcsin, ennek rossz vége lesz, hagyom elmenni őket.

A Bronxban akkora hangerővel tolják a zenét, hogy beszakad a dobhártyám, egy kis híd be a Bronxba, egy másik híd vissza Manhattanbe, nem hosszú, nem meredek, de nagyon rosszul esik. A két kedvenc táblámat itt látom, egy lelkes nő lengeti, hogy "LAST DAMN BRIDGE" és sok más futóval együtt én is odakiáltok neki, hogy "F..K YEAH!". Még nyolc kili innen, a másik tábla azt írja, hogy "21+ MEANS ADULT WORDS ARE NOW OKAY", vagyis innentől oké káromkodni. Köszi, meglesz, magyarul-angolul felváltva.

Ildit a stratégiai fontosságú 37. km-hez kértem és a legjobb szurkolással fogad Judittal. "Dejóóól nézel ki, csoki, banán, narancs, mit kérsz?" Azt kérem, hogy fusson velem kicsit és ha meg akarok állni, akkor pofozzon fel. A két lány középre vesz és elkezdenek futni velem, én igazábol csak csoszogok, úgy nézünk ki hármasban, mint az öreg Bill Clinton, amikor kimegy a fiatal testőreivel kocogni. A lábaimnak semmi baja, fejben is egyben vagyok, a tekintetem is előre néz - nem szabad a földre nézni, az a vesztesek póza. Az történt viszont, hogy meleg van, 5 fok a jó futóidő, nem a 18. Kokótol kaptam egy marék sótablettát, még sosem használtam, féltávnál kipróbáltam az elsőt majd egy órán belül bedobtam a többit is, annyira jól esett! Ittam mint a ló, rengeteget... illetve épp annyit, hogy ne hányjak, ezt megtanultuk New Jerseyben.

Egy kilit fut velem Ildi és ez átlendít a mélyponton, sikerül nem megállni és beérek a Central Parkba. Sok futó gyalogol körülöttem a két dombot meglátva, de én mosolygok. Két mocsok meredek domb, de az én dombjaim. Megkönnyezem a cicát (egy pumaszobor van a fák között elrejtve a 72. utcánál) és látom, hogy ha az utolsó két mérföldet húsz percen belül hozom, akkor megvan a 4 óra. Sötétül a világ, egy finom határvonalon mozgok, levegőt! Átvillan az agyamon, hogy ha 4 óra felett leszek, akkor minek hajtsak, :01 vagy :05, nem mindegy? Nem mindegy. Ez verseny. Az utolsó mérföldön nem nézek az órára csak tolom.

4:02:05 fért bele ezen a szép napon. Megkapom az érmet, anyám mekkora, mentősök kémlelik, hogy a tömegből kit kell ellátni. Utólag mesélte Juli, aki orvosként önkénteskedett a befutó melletti mentős sátorban, hogy az 50-valahányezer futóból 12.000 fordult meg valamelyik sátorban és legtöbbjüket azonnal infúzióra kötötték, még egy kanál sót is dobtak a szájába. Megkapom a kék poncsómat is, de teljesen jól vagyok rövidujjúban - húsz fok van majdnem. Találkozom Ildiékkel, Viktorékkal a dinerünkben a 72nd/Bway sarkán és egy óra alatt betolok egy maceszgombóc levest, liter izóitalt, liter vízet, fél liter kólát és még szomjas vagyok.

A NYC Marathon tele van történetekkel és a szervezők hetekkel előtte és még hetekkel utána is posztolják oldalukon ezeket - a zolis képemet is megosztották tavaly. A celeb futók idén Alicia Keys (5:50), Ethan Hawke (4:25) és James Blake (3:51) voltak, de náluk nagyobb hírverést kaptak azok, akik nyolc vagy kilenc óra alatt futottak be. Minden verseny után le kell bontani a pályát, vissza kell adni az utcakát délutánra a forgalomnak, de New Yorkban a célvonal még éjfélig üzemel egy generátorral. A járdákon sétálnak az ilyenkor is versenyben lévők, szállingóznak be 80 évesek, egy Irak-veterán lábak nélkül a kezén tolja magát, egy down-kóros versenyző, egy vak futó. A versenyigazgató Peter Ciaccia személyesen adja nyakukba az érmet éjszaka is.

Én is találtam egy inspiráló történetet. A rajthoz tartva kora hajnalban mint a szardíniák voltunk összepréselve a hatos metrón. Itt kezdtem el beszélgetni a mellettem álló nénivel. Vékony volt és egy sportosan elegáns fekete kukás zsákot vett fel a reggeli hűvös ellen, ebben nyomult a rajthoz, csillogó szemekkel. Kérdésemre elmondta, hogy 70 éves, ez zsinórban a huszadik NYC Marathonja, összesen a 68. marcsi. Fiatalon nem futott, ötvenévesen kezdte el. Kevesebb ránc van a szeme körül, mint nekem. Megkerestem, Shirley Scott a teljes neve és 6:59 óra alatt ért célba ma. Én még soká leszek hetven éves, de sejted, hogy hol szeretnék majd lenni: a hatos metrón, egy fekete kukás zsákot viselve.

Kepek: https://goo.gl/photos/wTKLiJQ9ckiQSBZ39

Shirley (70) hajnalban a metrón
Shirley befutó képe késő este

2015. október 15.

Papírok nélkül - Nashville-ben

Kata és Andris története két külön szálon indul és egy közös szálként folytatódik - mert vége még messze nincs a történetüknek. Londonban ismertem meg őket és az első pillanattól fogva magával ragadott a sztorijuk. Van benne kivándorlás, Amerika papírok nélkül, romantika, visszavándorlás, London és még marathonfutás is. Egy lapon minden, amiről írni szoktam.


Kata egy talpraesett lány Békés megyéből, aki az érettségi után ment Londonba, egy évet dolgozott au-pair lányként, hogy javítsa az angoltudását. Ezzel a családdal volt először Amerikában, itt nem ritka, hogy a nyaralásra is elviszik a nanny-t. Ők intézték neki a turistavízumot, ez a '90-es években még nem volt nehéz. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elhatározza: ő többet akar látni a világból, különösen Amerikába vissza fog menni.




2001-ben elég kezdetleges volt még az Internet mához képest. Már létezett Google, de Magyarországon alíg ismerte valaki. Kata a mezőberényi könyvtárban leült egy gép elé és a népszerű altavizsla.hu keresőn beütötte, hogy "Nashville". Miért pont Tennessee állam fővárosát? Itt volt Katának egy földije és remélte, hogy talán ő tud segíteni szállodai munkát találni egy nyárra, aztán valami majd csak lesz. Még nem létezett Wikipedia sem és valamiért az Altavizsla azt mondta Katának, hogy Nashville a fly-fishingről -a léggyel való horgászásról- híres, véletlenül sem azt, hogy a country zene fővárosa. 
"Már gyerekkorom óta vonzott Amerika, mindig is ott szerettem volna élni, de soha nem gondoltam, hogy ez meg is fog adatni egyszer. Aztán 21 évesen a kalandvágytól hajtva elindultam."
2001 szeptember 13.-át írunk, Kata és szülei mentek Ferihegyre, ahol minden tele volt gépfegyveres katonákkal. A pultnál azt mondták nekik, hogy ma -9/11 után két nappal- bizony nem repül sehová, az amerikai légtér le van zárva, még az is lehet, hogy világháború lesz. Átbukkolták két héttel későbbre és addigra valóban lenyugodott a helyzet annyira, hogy el tudott repülni. Washington DC-ben átszállas, itt az első Immigration vizsgálat. Turistaként jött, legális vízummal, de két héttel 9/11 után mégis félrehívták egy külön szobába, hogy mesélje el bővebben, hogy mit akar itt. Nagyon szűkös angoltudása ellenére nem tojt be, órák múltán is ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony fly-fishinget akar tanulni Nashville-ben. Beengedték. 


Nashville-ben nem volt könnyű szállodai munkát találni, mert 9/11 miatt teljesen leállt a turizmus. Az amerikaiak a világháborúra készültek, rengeteg embert elküldtek a hotelekből. Pár héten belül a már kint élő ismerős segítségével mégis sikerült. Hamar kiderült, hogy ez a magyar lány csak töri az angolt, de mégis jobban kommunikál, mint a többi takarító lány. Ő lett "Katie", aki a szobalányok dolgait intézte a főnökséggel és fordított a többi magyarnak, lengyelnek, szlováknak. Mondták neki a többiek, hogy csináljon jogsit, mert belőle még lehet valaki.
"Szerintem a 2000-es évek elején még nagyon könnyű volt boldogulni papírok nélkül, mert szinte minden papírt valamilyen módon be lehetett szerezni. De ahogy az évek teltek, egyre nehezebb volt kiskapukat találni. Nekem négy államból volt jogsim a 10 év alatt."
Ha sok másik papírnélküli havert szerzel akkor össze tudod rakni a kiskapukat magadnak. Például amíg még érvényes a vízumod, kérhetsz teljesen legális Social Security Card-ot, amire nagy piros betűkkel rá lesz írva, hogy "Nem Dolgozhat". Így semmit nem ér, de mégis regisztrálva vagy az adóhatóságnál. Ezután csinálsz jogsit, elmész tanfolyamra, lerakod a vizsgákat, mindezt egy olyan államban, ahol minimális papírokat kérnek a címed igazolásához, pl. elég egy bankszámlakivonat a nevedre egy az államban lévő címre. Amikor megadják a jogsit, raírják a címed és a Social Security számodat is, de az már nem fér rá, hogy "Nem Dolgozhat". Innentől kezdve ezzel a jogsival vállalsz munkát, igazolod magad, soha többet senki nem fog más papírt kérni tőled USA-ban. Egy 300 milliós ország nyílt ki Kata előtt.



Két és fél évig dolgozott Kata Nashville-ben, szállodákban, éttermekben, később nanny-ként gyerekekre vigyázva. Vett egy kopott Honda Civicet és amikor csak tehette, utazgatott USA-n belül. Ezt a munkát könnyű megtalálni bárhol, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve átköltözött magyar szobatársával Floridába.

2007 december, Petőfi Csarnok, Budapest. Egy Tankcsapda koncerten vagyunk, ahol történetünk másik hőse, András, megismerkedik egy lánnyal (A röhej, hogy azon a koncerten én is ott voltam - a szerk.) A lánynak már zsebében a New York-i repjegye, pár hét múlva költözik, csak egy nyárra - ismerős? Az utolsó hetek sok együttöltött napot hoznak, míg hősünk gondol egyet és ő is megigényli a turistavízumot. Fiatal férfi, minimálbéren dolgozik, kizárt volt, hogy megadják, de Andris a tőle szokott szerény nyugalommal ment a követségre interjúzni és egy fél éves pecséttel távozott.





Andris a búcsubuliján eltöri a lábát, ami akkor kezdett gyanús lenni neki, amikor hajnali négykor már csak egy lábon ment a csocsó a koleszben. Az egyik haver édesanyja bekocsikázik vele a közeli kórházba, ahol kap egy szép zöld járógipszet és két tucat véralvadásgatló szurit, amit aztán saját magának kell belőnie. Felmerült, vajon nem lesz-e gyanús a határon, hogy minek visz többtucat injekciót és minek a cipő másik párja a begipszelt lábra ha csak öt napra megy...? Kiengedték.

New Yorkban a szakmájában tudott feketén dolgozni, nem szórakozott jogsival vagy bármilyen papírral, csak megjelent egy építkezésen: Kell villanyszerelő? Kell. Ennyi. Élt Queensben, Bronxban, mindig volt meló, sosem koccant a hatóságokkal. Bringával járt, nem igazoltatták sosem, bár egyszer elütötte egy autó és az ambulancián tért csak magához egy összevarrt sebbel. Mondták az orvosok, hogy minden rendben, látjuk nincs biztosítása, két hét múlva jöjjön vissza a varratokat kiszedni és a 600 dollárt kifizetni. Andris nem ment vissza és kiszedte a cérnát egyedül.

A szerelem hamar elmúlt a lánnyal, de lakótársak és barátok maradtak. A lány kérdezte egy év után, hogy "Nem megyünk le Miamiba?" Andris: "Mármint hétvégére?" Lány: "Nem, munkat vállalni. Van tenger, homokos part, jó idő..." Andrásnak ennyi elég is volt, költöztek.




Kata és Andris tehát már egy államban, Floridában, de a két másik oldalán, egyelőre nem ismerik egymást. Egy nap Kata lakótársa az iwiw.hu-t lapozva észreveszi, hogy egy régi haverja Miamiban él. Hétvégén tehát átgurulnak kocsival a régi cimborához, ha már itt vannak a szomszédban. Amerika nagy, hamar te is úgy beszélnél, mint Kata, hogy "Öt óra vezetésre innen? Persze, hogy átruccanunk!" Nos, ez a haver együtt pincérkedik Andrissal egy étteremben, így jött létre az első találkozás és elpattant a bizonyos szikra.

Egy héttel később házibuli Katánál, ahova elhívja Andrist is. Ne felejtsük, még mindig 450 km távolságban vannak, de Kata gondolta, ha akarja a fiú, akkor ott lesz. Andris szólt a főnökének az étteremben, hogy vasárnap nem jönne be. El is engedték, de pénteken lebetegedett a kollegája, így ugrott a kimenő. Andris hátán fát lehet vágni, nem az a balhés típus, de most mondta, hogy "Ez nem fair, már lebeszéltem a randit, nem tudsz mást találni?" Mire a főnöke: "Vagy dolgozol, vagy hétfőn már be se gyere!"
- Végül mentél a randira?
- Mentem hát.
- És tényleg kirúgtak?
- Ki hát...
Ez még csak a történet kezdete. A következő részben megtudjuk, miért hagyták ott Katáék Amerikát tíz év papírok nélküli élet után, hogyan került Andris az Ultrabalton (220 km) és a Spartathlon (246 km) versenyek futói közé és hogy milyen volt az élet a hűvös Londonban a napos Miami után.

Nem lesz könnyű elcsípni őket interjúra mostanában, ugyanis éppen Thaiföldön mászkálnak. Mikor jönnek vissza? Hát ez az: csak oda vettek jegyet.



2015. október 9.

Anglia, amerikai szemmel

A minap körbement egy aranyos facebook poszt, amiben egy nyugdíjas amerikai írja le benyomásait Angliából, az itt töltött nyara után. Hozzáadtam az én észrevételeimet is, miután már 3-3 évet húztam le az óceán mindkét oldalán.

USA vs UK
(c) CBB

* Almost everyone is very polite
* The food is generally outstanding
* There are no guns
* There are too many narrow stairs
* The pubs close too early

/Oh.. minden korán zár és London is hamar elcsendesedik, Budapest sokkal pörgősebb város és a magyar mentalitás azonnal megszokta az éjjelnappalikat. Itt ilyen nincs, 8 után kihal a város, kivéve azt a pár bulinegyedet/

* Pubs are not bars, they are community living rooms. 
* Refrigerators and washing machines are very small
* Everyone has a washing machine but driers are rare 

/Cserébe minden bérlakásban van mosógép, nem csak a pincében, mint NY-ban. És nem második világháborús dizájn, hanem modern. És nem negyeddollárossal működik. Bár sok helyen tényleg szörnyen kicsi hűtőszekrény van, de az amcsiké meg akkora mint egy dupla bejárati ajtó. A ruhaszárítógép egy függőség Amerikában, kipróbaltam, aztán maradtam a teregetésnél. Összegyűri, tönkreteszi a ruhákat és felesleges áramot fogyaszt./

* Everything is generally older, smaller and shorter
* People don't seem to be afraid of their neighbors or the government
* Hot and cold water faucets. Remember them?

/Nehéz Angliában olyan lakást találni, ahol nem külön van a hideg és meleg csap. Baromság. Ilyenek./

* Pants are called "trousers", underwear are "pants" and sweaters are "jumpers"

/Az alumínium viszont nem alúminum :) /

* The bathroom light is a string hanging from the ceiling
* All the signs are well designed with beautiful typography and written in full sentences with proper grammar.

/Valamint minden olyan egyszerűen és egyértelműen van kiírva, hogy rájövünk, miért tud itt a volt birodalom minden szegletéből szalajtott ember is eligazodni perceken belül. NY-ban cserébe egyszerűbb az úthálózat, én imádtam a számozott négyzetrácsos utcákat, mert praktikus./


* They eat with their forks upside down
* It's not that hard to eat with the fork in your left hand with a little practice. If you don't, everyone knows you're an American 

/Az amerikaiak jobb kézben tartják a villát és cserélgetik, amikor vágni akarnak, míg az angolok számunkra "rendesen" esznek, a késsel a jobb kézben/

* The English are as crazy about their gardens as Americans are about cars
* The wall outlets all have switches, some don't do anything

/Valamint a dugóban, tehát a vastag cucc, ami a kábel végén lóg, van biztosíték. Nem biztosítékpanel van a lakásban, hanem minden eszköznek a sajátja. És minden dugó földelt. Zseniális és biztonságos./

* There are hardly any cops or police cars
* 5,000 year ago, someone arranged a lot of rocks all over, but no one is sure why
* Black people are just people: they didn't quite do slavery here
* Everything comes with chips, which are French Fries. You put vinegar on them

/Kedvenc sztorim, az amerikai bank budapesti irodájában sok expat dolgozik, angolok és amerikaiak is, 3-6-9 hónapra átjönnek. Egyik este valami nagy fejes tart előadást, utána pedig networking van, nem volt nagy luxus, de raktak ki sört, bort és pár lavórnyi chipset. Egyszer felkiált az egyik srác magyarul: "Íjjj... ez ecetes!" a többi magyar pedig hálásan bólogatva nagy ívben elkerüli azt a tálat.

Mire az angol expat kérdi tőlem: Mit mondott? Mondom vigyázzon, az a chips vinegáros. Erre az integet a haverjainak: "Guys, they have vinegar crisps!" és megrohamozták a tálat. Így vált két félre a tömeg./

* Cookies are "biscuits" and potato chips are "crisps"
* Obama is considered a hero, Bush is considered an idiot. 
* After fish and chips, curry is the most popular food 
* They will boil anything
* Nearly everyone is better educated then we are
* Only 14% of Americans have a passport, almost everyone in the UK does
* Everyone knows more about our history then we do

/Na ez a három így igaz. Ha összehasonlítom a banki kollegáimat a pesti, NY-i és londoni irodából, tehát ugyanaz a szociális réteg, akkor a londoni kollegák messze a legtöbbet utaznak és a leginformáltabbak a világ dolgairól. A _világ_ dolgairól. A magyarok szoros másodikok. Az amcsi kollegák, jólkereső, NY-i, magasan képzett emberek, nem utaznak és a saját történelmük alapjait sem tudják. Van kivétel, de ritka. Ellenben tucatnyi nemzetnek tudják a kajáit es ünnepeit, mert NY utcáin mindig fesztiválozik valamelyik kisebbség./

* Look right, walk left. Again; look right, walk left. You're welcome. 
* Avoid British wine and French beer
* Many of the roads are the size of our sidewalks
* There's no AC

/Igaz, pedig a metrón, buszon dögmeleg van, télen is. Nekem hiányzik, szerettem a konstans hűvöst USA-ban/

* Instead of turning the heat up, you put on a jumper

/Az első lakásomban Mayfairben (nem szegény környék és drága lakás volt) nem volt fűtőtest. Az előző lakó nagyritkán bekapcsolta a hősugárzót a hálószobában. Miattam szereltek fel elektromos fűtőtesteket. Ezek otthon is hordják a gyapjú zakót./

* Gas is "petrol", it costs about $6 a gallon and is sold by the liter
* You don't have to tip, really!
* You pay the price marked on products because the taxes (VAT) are built in

/Jó dolog, hogy nem kell borravalót adni, de az amerikai kiszolgálás sokkal jobb. Én látok összefüggést. Viszont az amcsi rendszerben nem írjak ki a címkére az adót és így nem tudod mennyi lesz a számla, ez felfoghatatlan./

* Walking is the national pastime 
* They took the street signs down during WWII, but haven't put them all back up yet 
* Everyone enjoys a good joke

/Sokkal kevésbé kell politikailag korrektnek lenni és az obszcén humor is könnyebben csúszik itt, hölgyek jelenlétében is. Ellenben a viccet fapofával kell tudni elmondani, ez törvény./

* Dogs are very well behaved and welcome everywhere
* There are no window screens

/Függöny. Az mi?/

* You can get on a bus and end up in Paris
* Everything costs the same but our money is worth less so you have to add 50% to the price to figure what you're paying

/Hát ez a durva, hogy minden ugyanannyiba kerül, csak itt fontban, azaz 1.5x annyiba, mint Amerikában!/

* The beer isn't warm, each style is served at the proper temperature 
* Cider (alcoholic) is quite good.
* Excess cider consumption can be very painful.
* The universal greeting is "Cheers" (pronounced "cheeahz" unless you are from Cornwall, in which case it's "chairz")
* Cars don't have bumper stickers
* Displaying your political or religious affiliation is considered very bad taste

/Itt nem divat a politikai nézeteidet szétkürtölni. A legnagyobb faux-pas, amit elkövettem Londonban, hogy rákérdeztem a kollegák között ebédkor, hogy szerintük most jó lesz, ha Skócia kilép az UK-ból vagy sem. Ilyen kérdés tabu./

* Many doorknobs, buildings and tools are older than America
* By law, there are no crappy, old cars
* When the sign says something was built in 456, they didn't lose the "1"
* Cake is is pudding, ice cream is pudding, anything served for desert is pudding, even pudding
* Everything closes by 1800 (6pm)
* Very few people smoke, those who do often roll their own
* You're defined by your accent
* Europeans dress better than the British, we dress worse 
* The trains work: a three minute delay is regrettable
* Their healthcare works, but they still bitch about it

/A vonatok és az egészségügy is jobban működik sok más országnál és mindkettőre folyton panaszkodnak./

* Drinks don't come with ice 
* There are far fewer fat English people 
* There are a lot of healthy old folks around participating in life instead of hiding at home watching tv
* If you're over 60, you get free tv and bus and rail passes. 
* Their coffee is mediocre but the tea is wonderful
* There are still no guns

ÉS A LEGFONTOSABB...

* Football is a religion, religion is a sport

Cheers!


2015. szeptember 25.

A legnagyobb félmarathon a világon

Néhány futóversenyre akkora a túljelentkezés, hogy csak sorsolással lehet bejutni. Idén háromból egy a mérlegem: nem sorsoltak ki a New York és a London Marathonra, de kisorsoltak a Great North Run-ra, Newcastle-ban. Két éve már voltam itt, akkor nem írtam róla, de most már muszáj elmeséljem. Ez a világ legnagyobb félmarathonja. 57.000 futó!


Nem mondom el újra, hogy versenyre járni miért jó. Ez a jutalom a sok edzésért. De amikor az év elején összerakom a versenynaptáram, akkor ezen szempontok alapján választok: melyik verseny NAGY, melyiken különleges a látvány, a táj, esetleg hova mennek a haverok.

Newcastle a hidak városa, sétáltam egyet a verseny előestéjén

De mi van Newcastle-ban, ami ennyire jó? 35 éve rendezik és a város életében az év egyik meghatározó eseménye. Már az első évben éreztem, hogy itt az egész város kint szurkol, imádják a versenyt, jönnek ki családok nagy tálakkal, rajta narancs, gumicukor, banán, csoki, papír törlőkendő, gyerekek pacsiznak, zenekarok a pálya mellett, valahol egy kocsma kis műanyag poharakban sört is rakott ki és sokan vettek belőle.

A "Red Arrows" pedig a Royal Airforce légibemutató-csapata (mint Amerikában a "Blue Angels"). Nos amikor a rajtnál állsz 57.000-edmagaddal és elsorolják a volt nyerteseket, akik kozott ott van mindenki, Paula Radcliffe (marathon világrekorder), Haile Gebrselassie (marathon és 26 másik világrekord), bemutatják az idei elit mezőnyt, hadd említsem csak Mo Farah-t, a Szomáliából bevándorolt de ma már brit olimpiai- és világbajnok... szóval vágod, hogy a világbajnokkal állok itt egy mezőnyben? Jó, van közöttünk pártízezer ember, de akkor is. Na ekkor elhúz a fejünk felett a "Red Arrows" csapat 9 vadászrepülőgépe gyémant alakzatban, piros-fehér-kék csíkot húzva, és Mo Farah ugyanúgy felkiált az adrenalintól ott elöl, mint mi itt hátul, VAAAAAAAAAAAA!!! THUNDER!! Let's GO!!

A "Red Arrows" megdobja az adrenalin-szintünket!
(c) greatrun.org
Na ilyen indulásnál probáld NEM elfutni az elejét! Amikor a rajt egy autópályán van, amit mindkét irányban lezártak nekünk, a közel hatvanezer futó nyolc sávban zúdul le a dombról a Tyne folyóhoz, lábaink előtt hever a város és aki csak él és mozog, az utcán lengeti a karjait. 

Két éve ügyes voltam és időben regisztráltam szállásért a szervezőknél. Szeptember elején az egyetem még pont nem indult el, ezért a város közepén lévő campus összes kollégiumi szobáját kiadják a futóknak aprópénzért. De van még ennél is olcsóbb szállás mindössze tíz fontért: az egyetem tornatermében felállítanak a katasztrófavédelmisek többszáz priccset, egy összecsukható nyugágyat képzelj el, csak katonai fos-zöld színe van. A tornateremnek vannak lezárható fémszekrényei is, meg zuhanyzók, mi más kell? Ja, hálózsákot, párnát hoznod kell. Remek szállás, mert a vonatállomástól csak pár perc séta, a rajt is rögtön itt lesz mögötte, de abba nem gondoltam bele, hogy 500 emberrel egy légtérben aludni milyen, ha tegyük fel csak 10 %-a horkol. Nem sokat aludtam.  

Matratzenlager
Idén nem intéztem szállást, mert barom vagyok, a verseny elötti napon pedig egyértelművé vált, hogy nincs a városban egyetlen szabad szoba sem. Így a vonattal odajutás is kiesett. Jólvan, vezetek, 500 km csak oda, egymagam, a régi kórusom dalait éneklem, a Kodály misét csak egyedül merem (pedig szerintem gyönyörű hangom van). Cserébe kocsival annyi cuccot viszek, amennyit akarok... ez adott egy ötletet.

Kempingeket kezdtem keresni a város közelében. Google, Newcastle, Camping... hopp itt van egy, írok nekik, a gyors mailváltás így zajlott:

  • Hello Newcastle Caravan Park, egy sátorhelyet keresek holnapra, köszi
  • Hello Newcastle Caravan Park, megint én vagyok, közben rájottem, hogy ti Newcastle-ban vagytok de Ausztráliában, nekem meg az angliai kellene, bocsi hogy zavartam...
  • Hello Daniel, a legjobbakkal is előfordul, és a jegyzőkönyv kedvéért, van szabad sátorhelyünk, szeretettel várunk, ha esetleg meggondolod magad
  • Köszi, jó arcok vagytok!


Este tízre értem a kempinghez, a világ végén két kis falu között egy erdőben, a bejárata annyira sötét, hogy kétszer elmentem mellette, majd harmadszor a megadott koordinátákhoz érve lehúzott ablaknál a fejlámpámmal világítottam ki a lassan guruló kocsiból és csak így láttam meg. Nem szúrtok ki velem, spóroltok itt a villannyal kis köcsögök, remélem melegvíz azért lesz... Kicsöngettem a háziurat a pizsamájából, letejeltem a tíz fontot és a régi jó sátramat kettő perc alatt vertem fel, tán ki se nyitottam a szemem közben. Volt ő már Afrikában és Arizonában is, nos az angol fű sokkal puhább és zöldebb, cserébe nagyon vizes. Itt nincsenek száraz nyári éjszakák, itt a fű mindíg vizes, ez van. De volt melegvíz. 

Döner egy késdobálóban
A kemping háziura elmondta, hogy ilyen későn már csak két pub van nyitva a szomszédos két faluban és már mindkettőben bezárt a konyha este kilenckor. Innentől csak isznak. De az egyikben van egy pizzéria, ami éjfélig nyitva tart és meg dönert is árul. Hú appám, nem számítottam mislencsillagos helyre, de ez gyakorlatilag egy pult volt egy ház oldalában és tényleg csináltak pizzát és döner kebabot is, az egyik rosszabbul nézett ki, mint a másik. Cserébe minden tinédzser a két faluból itt ült és vihogtak, gondolom nem engedik be őket a pubba, diszkó nincs, itt meg van free wifi, Fanta, haverok. Kiderült az utolsó buszra vártak, amikor megjött el is tűntek mind és ketten maradtunk a pizzériaban Scottal, meg a kiló bárányhús, amit levágott nekem a rúdról.

Jóreggelt! Félmarathon éhgyomorra...? Jöhet!
Ja, a verseny...? Derekas szívás volt. Az adrenalin-dús rajt után türelmesen vártam, hogy elmúljon a fejfájásom, de féltávra nem hogy elmúlt volna, hanem csatlakozott hozzá szívszúrás, oldalszúrás meg egy cuki kis hányiger. Hát igen, az 500 km vezetés, majd egy kiló báránydöner éjfélkor, aztán kemény földön nem-alvás, reggelire egy tegnapi száraz zsömle egy autopályapihenőből... minden csak nem ideális. 

Ennek ellénere beküzdöttem 1:55-re és közben vigyorogtam a világra 21.1 km-en keresztül, óriási szurkolás és hangulat volt, Finish a tengerparton, a befutó után mégegyszer elhúztak felettünk a "Red Arrows" sugárhajtóművei, nyert Mo Farah és burkoltam egy hotdogot rengeteg hagymával. Visszamentem a kempingbe, bezuhantam a sátorba arccal előre és horpasztottam egy nagyot délután. Este indultam csak vissza Londonba, Carmina Buranát énekeltem az autópályán egy éremmel a nyakamban és fagyival a kezemben.

2015-ös befutókép, 1:55:51

2015. június 9.

Napfelkelte a tengerparton

Altalaban en vagyok az a barati tarsasagomban, aki kitalal vicces turakat, kis hegy, kis szakadek, kotelek, lancok, gleccser, vulkan... de ritkan talalok olyan tarsakat, akik egy ejjeli feljampas buliban is benne lennenek. Kezdokkel pedig nem erdemes ilyet eroltetni. Most viszont engem hivtak, egy ejszakai turara, valami barati tarsasag, magyarok, Angliaban, azt mondjak napnyugtatol napkelteig akarnak gyalogolni a tengerparton. Wow... ott a helyem!

Beachy Head napfelkelte
Beachy Head es Seven Sisters ismert fogalmak mindenki szamara Londonban, Del-Kelet Anglia legszebb es leghiresebb tengerpartja a szaz meter magas fuggoleges feher kretafalaival. A nagy semmi kozepen van egyetlen kocsma, itt meg zaras elott bedobtunk egy Fish'n'Chips-et, egy Cheeseburgert, egy nagy kavet, sotet lett es feleledt a szel. Jahogy tengerpart, itt mindig fuj.

12 fo, ebbol egy fekete angol lany Jessica, a tobbiek magyarok, majdnem fele-fele a nemek aranya, kivalo kis csapat. Vannak kezdo turazok, lelkes amatorok, vezetoink Marci es Hajni viszont profik az en szememben. Nem a felszerelesuk es nem is a turazo tapasztalatuk miatt, hanem a vezeto viselkedesuk miatt. Mindig figyeltek, hogy hol van az utolso ember is es hajnali haromkor meg csokit is osztottak. Volt naluk a fontosabb dolgokbol +1, csak hogy ki tudjak segiteni azt, aki esetleg nem hozott. Nalam is mindig nagy hatizsak van.

Szerencsenkre nem csak nagyon jo ido volt, szaraz, 10 fok, ez itt egy meleg nyari ejszakanak szamit, de a hold is hamar feljott es vegig vilagitotta az utunkat, az erdos reszeket leszamitva alig kellett lampazzunk, miutan Norbit rabeszeltuk, hogy kapcsolja ki a UFO-k elijesztesere is alkalmas brutal fejlampajat. Ennek a birkak is orultek, amikor atszeltunk a legelokon, bar joparan ijedten rohantak elolunk a koromsotetben, ok sem szeretnek almukbol felriadni.

Moonlight Shadow
Miert jottunk? Csak a buli kedveert, napnyugtatol napkelteig, de Marci es Hajni mar regota foglalkoznak a Geocaching mozgalommal, errol meseltek, mikozben jott egyre fejebb a hold. Az elso celpontunk ugyanis egy Geocaching pont, ahol egy elrejtett lada van. A Geocaching egy modern kincskereses, biztos letezett mar korabban is, de mai formajaban kb 2000 ota letezik annak koszonhetoen, hogy a GPS keszulekek hirtelen olcsobbak es pontosabbak lettek. Korabban az USA nem engedte, hogy a polgari GPS vevok 15 meternel pontosabbak legyenek, de akkor feloldottak ezt.

Marci az elso kinccsel
Tortent 2000 majusaban, Oregon allamban, hogy egy Dave nevu ficko elrejtett egy ladat az erdoben, benne egy csuzlival es egyeb kis targyakkal, es errol irt egy levelet a GPS koordinatakkal a sci.geo.satellite-nav nevu Usenet internetes csoport uzenofalara. Harom napon belul ket ember is elment oda, megtalalta es otthagyta, hogy masok is megtalalhassak. Megszuletett a Geocaching, mint hobbi.

Ha jol latom ennek egy honapja volt a 15 eves evforduloja es ma mar 2.5 millio elrejtett kincs van jelolve a neten es 6 millio regisztralt Geocaching felhasznalo van, akik a turazasaikat teszik erdekesebbe azzal, hogy megkeresik ezeket. Teljesen privat, non-profit, becsulet alapon, a ladakat nem bantjak, visszateszik. Erdemes gyerekekkel csinalni, akik teljesen be tudnak lelkesedni arra, hogy tura elott ossze kell gyujtsek 3-4 bealdozando jatekukat, amit elvihetnek egy az erdo kozepen levo kincsesladaba es benne hagyhatjak. Cserebe kivehetnek par figurat a ladabol, amit mas hagyott ott. Egy apro Velociraptor, amit egy masik turazo hagytott ott, te pedig viszel egy kis Lego Yoda figurat a kovetkezo gyereknek.

Ez egy 100 m magas sziklafal, ahol leneznek, ovatosan...
Vannak kulonleges karakterek. A Geocaching oldalon ma mar nem csak elrejtett ladakat lehet regisztralni, hanem a ladaban hagyott kis figuradnak adhatsz nevet es itinert is. Otthagyod egy angliai ladaban pl. Johnny-t, a punk gitaros lego figurat, es regisztralod, hogy Johnny szeretne eljutni Barcelonaba, mert ott komoly a punk rock lego figura community. Keri a turazok segitseget, hogy eljusson eloszor Doverbe, majd a komppal at Europaba es onnan le Spanyolorszagba. Te mint turazo pedig elviheted egy darabon Johnnyt! Ha csak ket ladaval tovabb viszed Dover iranyaba, mar segitettel neki.

Mi ezen a sotet ejjelen negy ilyen kincsesladat is megtalaltunk, fak tetejen egy oduban, bokor aljaban, az egyik egy vizhatlan tenyer meretu muanyag szendvicsesdoboz volt, a masik csak egy apro film doboz, benne egy kis papirral, ahova felirhattad, hogy itt jartam. Idosebb olvasoim elonyben, olyan filmrol beszelek, amit hagyomanyos fenykepezobe tettunk, meg a mult evezredben.

Ejjel harom korul mar lankadt a jokedv, szerencsere konnyu terepen jartunk es nem tevedtunk el, de latvanyosan csendesebb lett a csapat. Bazi almos volt mindenki. Pedig ez nem egy 24 oras kihivas, mint az Ultrabalaton, csak egy 5-6 oras ejjeli seta, de az ejszakat sose becsuld ala. Ejjel harom ora utan olyan szinten kuzd ellened a tested, kirohogi a Redbullt es ket kezzel tehenkedik a villanykapcsolora a fejedben. Meg hajnali otig kell kibirni, hogy felkeljen a nap, de negytol azert mar vilagosodik es csicseregnek a madarak.

Ilyen holdnal nem kell lampa
Pont napkeltere erunk vissza a kocsmahoz, van a tengerparton egy kilato, a viz fele nezve nem is olyan messze Franciaorszag van, de nem latjuk, a nap viszont elkezd kibukni a messziben jol lathato Eastbourne Pier mogott. A csapat csendesen nez ki a fejebol, valaki csokit zabal, en fotozok, belul mindenki mosolyog, de ez nem latszik az almossagtol. Vegul 17 kili lett napnyugtatol pirkadatig, lassan mentunk, nem teljesitmenytura volt, de a csapat felenek ez igy is komoly kihivas volt, nem szoktak 5-6 orat egyhuzamban gyalogolni. De a napkelte szinei karpotolnak.

A tobbiek kocsiba ulnek es irany London, majd otthon alszanak, en vagyok az egyetlen, aki hozott matracot, halozsakot. Nem akartam egyedul vezetni ket orat almosan, inkabb kivagtam magam a tengerpartra es bevagtam a szunyat. Ket ora mulva arra ebredtem, hogy a szel eltunt, a nap ugy sut az arcomba, hogy le fogok egni, a siralyok kiabalnak felettem, a labam alatt a tenger veri a sziklas partot. Ez az elmeny leirhatatlan... Majd a nagy semmi kozepen, bo tiz kili innen barmilyen varos, elfut mellettem egy fiatal parocska, aztan meg egy, szombat reggel het orakor. Ezek se normalisak, bar en jobb ha nem szolok semmit, ahogy borostasan fekszem a halozsakomban. 

Kepek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/BeachyHeadAtNight



.