2014. január 28.

Papírok nélkül - New Yorkban

A történet első része Floridában és Texasban keződik, hősünk másfél év kemény munka után kerül New Yorkba egy szürke busszal, egyenesen Brooklynba. Két koffer és egy olcsó szállás ablak nélkül. Íme a folytatás.


Egyetlen dolog vigasztalt, végre ágyon alszom két év után. (A szerk.: De miért nem volt ágyad?) Itt a lakások üresek, neked kell berendezni nulláról, ezért Floridában az első pár hónapra vettem a Walmartban egy felfújható martacot, majd szert tettem egy rendes ágymatracra, az utcáról hoztam fel. Texasban viszont szó szerint a földön aludtam, mert kilyukadt a felfújható matracom és sose volt rá felesleges 60 dollárom, hogy vegyek egyet. Ha nagyon kell valami, a kuka mellett megtalálsz mindent, szekrény, asztal, kanapé, előbb-utóbb berendezkedsz. 






Volt 120 dollárom, ebből 90 a szállás, 30 a metrójegy, meg két munkaközvetítő telefonszáma, akik tudnak munkát szerezni ortodox zsidó családoknál. A következő két hónapomat a Borough Parkban töltöttem. Életem legszörnyűbb két hónapja volt. A legrosszabb ellenségemnek nem kívánom azt a rengeteg megaláztatást, amit én ott kaptam. Nem ecsetelem, aki dolgozott már ortodox családoknál, az úgyis tudja, valamint nem szeretnék magamról rasszista képet kialakítani, ez csak személyes tapasztalat. 27 éves létemre a két hónap alatt annyira megfájdultak a térdeim a rengeteg négykézláb felmosástól, a tenyerem kifényesedett a vegyszerektől (gumikesztyűt nem lehetett sehol használni), hogy azt mondtam magamnak elég volt, én ettől azért több vagyok. Mindhárom családot otthagytam. 



Egy hétig ültem itthon a pincében, miután találtam egy étteremben felszolgálói állást. Két hétig voltam pincér. Rájöttem, hogy a pincérkedést bizony nem nekem találták ki, így onnan igen hamar tovább is álltam. Viszont ott jóban lettem egy litván lánnyal, aki nagyon sokat segít nekem. Valójában New Yorkban bármi lehet az ember (még papír nélkül is), ha van legalább 2 kiváló referenciája. Nos szerencsés vagyok, nekem van. 



Így sikerült Manhattanben az Upper East Side-on egy full time nanny állásra szert tennem. Sok kalandom után egy 4 éves autista kisfiú mellett rájöttem, hogy szeretnék ilyen tanulmányokat folytatni és egy ilyen intézményben elhelyezkedni. Ehhez viszont még gyűjtenem kell.



Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért is van még itt az ember. Ezt a jövőt képzeltem magam elé? Se párom nincs, se gyerekem nincs. Nem könnyű párkapcsolatra szert tenni idekint. Akik párban jönnek ki vagy hamar szétmennek, vagy nagyon erős kötelék van közöttük. Ugyanez igaz a barátságokra is. Az én lakótársammal akivel kijöttem, már egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Piszok nehéz ezeket a dolgokat egyedül végigcsinálni. Mi lenne a legjobb, itt maradni és majd csak lesz valahogy, hiszen Róma sem egy nap alatt épült fel, vagy menjek haza Európába, ahol be lennék jelentve és akárhonnan órák alatt otthon vagyok a családnál. 






Nos itt tartok én most így két év után. A nagy dilemmában. Amikor már hiányzik a család és kevés az, hogy Skype-on látod őket. Legfőbbképpen amikor a karácsonyt teljesen egyedül töltöd egy pincében karácsonyfa nélkül kinai kaját vacsorázva.



Valójában amit én Amerikának köszönhetek, hogy megismertem a saját határaimat. Megtanultam, hogy mire vagyok képes teljesen egyedül és büszke vagyok az elmúlt két évemre. Megtanultam angolul, beszélek egy kicsit spanyolul és persze világot láttam. De még mindig benne van a lábamban a bugi. Mielőtt "haza" megyek (ami nem biztos, hogy Magyarország lesz) vannak meg államok, amiket ha már itt vagyok szeretnék látni. Hiszen ha innen elmegyek, ki tudja mikor fogok tudni visszajönni?



*** Mit tanácsolsz azoknak, akik a nyomodba lépnének?



Kérdezzenek meg több embert is. Akik a közösségi portálokon adnak választ nem rosszindulatból vagy pancserségből irnak negatívumokat, hanem a tényeket mondják. Legelőször gyere ki csak 3 hónapra, hagyd meg a visszajövés lehetőségét. Ennyi pontosan elég arra, hogy lásd, itt sem olyan egyszerű az élet. Sőt, az első két csekk után fogod látni. Tény, hogy itt nem kell annyit aggódni, hogy miből és hogyan fizessük ki a dolgokat, és a boltban sem kell a fejünket vakarva gondolkozni, hogy melyik kenyeret vegyük meg. De amikor néhány hónap után rájön az ember, hogy hoppá, nem tudok hazamenni, nem tudom a családtagjaimat magamhoz ölelni, nem tudok úgy félrerakni, ahogy gondoltam, akkor már késő. Semmit ne égessünk fel magunk mögött. Ne vegyünk fel hiteleket. Amerika itt marad, nem szalad el.



*** Mi volt a legjobb élmény Amerikában?



Jártam Orlandoban a Universal Studioban, San Antonioban az Alamoban, Dallasban a Ewing farmon, beutaztam a keleti partot teljesen egymagam, olyan helyeket láttam, amit más legfeljebb csak a TV-ben. Megismertem New Yorkot, ami tényleg egy csodálatos és iszonyatosan rohanó város. Megtanultam rendesen angolul és persze az, hogy megismertem a saját határaimat, korlátaimat. Rengeteget változtam és pozitív irányba. Megismertem az autista kisfiú által egy olyan világot, ami korábban a fejemben meg nem fordult volna, hogy én a későbbiek folyamán ilyen pályán akarok majd elindulni.



Talán azért érte meg a mai napig maradnom mert itt tényleg nincs sressz a munkahelyen. Mindenki ráér, nem idegesek, ingerültek az emberek az utcán, mindenki normálisan beszél veled ha esetleg egy vadidegent megállítasz és kérdezel valamit, senki nem néz hülyének ha énekelsz magadnak az utcán (és ez minden államban igaz ahol jártam). Itt megengedhetem magamnak a márkás dolgokat, itt ez nem luxus, és mindig van holnapra annyi pénzem, hogy vegyek magamnak ennivalót. Ezek olyan dolgok, amiket rosszul esne itthagyni.



Ami viszont nem szupi, az az iszonyú pocsék kávé és a túró rudi, sóskifli hiánya :)


 

2014. január 23.

Papírok nélkül - Floridában

Amióta megjelentek a New York-i magyarok és a Papírok nélkül cikkek, néha szoktak írni olvasók a saját történetükkel. Mindegyik egyedi és kalandos, de ez a történet különösen az. Íme egy fiatal magyar jogászlány két éve Floridától, Texason keresztül New Yorkig.

"Tavalyelőtt még szépen haladt a karrierem Magyarországon. Nagyon büszke voltam magamra, a Jogi Egyetemet éppen befejeztem, amikor a barátnőm nagy örömmel mesélte, hogy kimegy Amerikába dolgozni. Megismert egy munkaközvetítőt és a találkozóra én is elkisértem. A férfi elmondott minden lehetőséget, hogy mely államok közül választhatunk milyen órabérekkel. Pl. New Yorkban ortodox zsidó családoknál van házvezető női munka, Philadelphia, Texas és Floridában pedig szállodatakarítást lehet kapni. Persze elhúzta a mézesmadzagot is, hogy idővel akár felfelé is ívelhet a karrier nyelvtudástól függetlenül. Turista vízummal mentünk, tisztában voltunk vele, hogy három hónap után csak saját felelősségünkre tudunk maradni...

Valójában egy nagy adag kiváncsiság és kalandvágy volt bennem is. Florida mellett döntöttünk, Daytona Beach, ahol szállodatakarítást kaptunk mind a ketten. Rá kellett jönnöm, hogy az angol nyelvtudásom köszönőviszonyban sincs az itteni angollal. Két hónapig semmit nem értettem abból amit mondtak nekem, folyamatosan vissza kellett kérdeznem, hogy "Excuse me?"


A legelső benyomásom Floridáról az volt, hogy "Úr Isten! Itt mekkora hatalmas autók vannak!!" A másik meglepő dolog, hogy minden második, túlzás nélkül MÁSODIK autó vagy Mustang vagy Camaro. Viszont minden nap munka után irány a beach! Kb. 200 méterre volt az lakásunk a parttól, így egy kicsit minden nap olyan volt, mintha nyaraltam volna.

Floridában mindenki lassú. Az autók, buszok lassan közlekednek, mindenki ráér, senki sem siet sehová. Ha valaki szalad a busz után, a sofőr készségesen megvárja, senki nem háborodik fel, hogy "Haladjunk már, mert elkések". A buszok is bevárják egymást. Meglepő dolog volt számomra a fűszerek és a sós íz hiánya. Minden szó szerint édes. A sonka, a sajt, a hús, egyszóval minden.  Itt mindenki colat iszik, chipset eszik, folyamatosan a snack megy. Étterembe járnak naponta, ez nem luxus, hanem annyira olcsók a menük, hogy egyszerűen anyagilag nem éri meg főzni otthon.

Nem sokkal később a barátnőm szerelmes lett és elköltözött, a hotelben elvesztettem a munkámat, mert vége lett a szezonnak, így elég kilátástalanul néztem ki a fejemből. Pár nappal később felhívott a munkaközvetítőm, hogy szerzett nekem laundry munkát az egyik hotelben. Másnap kezdtem is. Volt a hotelben még egy magyar lány, ő segített nekem egy krémgyárba bekerülni az éjszakás műszakba. Az egész decembert úgy csináltam végig, hogy este 8-tól reggel 8-ig a gyárban a szalag mellett voltam, majd onnan 9-re mentem a szállodába a laundryba 3-ig, majd vissza 8-ra a gyárba. Egy hónapot bírtam így végigcsinálni heti  hat napban, majd felmondtam a hotelben. Azért a hotelben, mert a gyárban lényegesen többet kerestem. A hotel manager nagyon megszeretett és mondta, hogy ha bármikor vissza szeretnék jönni csak szóljak, nekem mindig lesz munkám nála.

Az éjszakás műszakban összesen ketten voltunk magyarok, mindenki más spanyol, akik persze alig beszéltek angolul. Az egyetlen másik europai lánnyal nagyon jó barátok lettünk, ő már hat éve él idekint, férjhez ment, van két szép kislánya. Lényegében tőle tanultam meg normálisan angolul, mivel másképpen nem tudtunk kommunikálni. A spanyol ragad rád, ha heti 6 napban napi 12 órát olyan helyen dolgozol, ahol veled szemben egy hondurasi nő áll és megállás nélkül csak mondja, mondja, mondja és nem érdekli, hogy te nem érted, akkor is mondja, bizony egy idő után elkezded érteni és a végén meg is szólalsz spanyolul.

Fél évig bírtam a floridai gyárban az éjszakai 12 órás műszakot. Felmondtam, megismertem egy magyar srácot és eldöntöttük, átmegyünk Texasba. San Antonio mellett voltak ismerősei, ahol jóval magasabb órabérért lehetett szállodát takarítani. 18 órát vezettünk három államon át és másnap reggel már munkába is álltunk. Keményebb meló volt a floridai szállodáknál, de jobb volt a fizetés is.



Texas teljesen más, mint Florida. Itt nincs tömegközlekedés, nincs járda, nem lehet kerékpárral közlekedni. Kocsi nélkül sehová sem jutsz el. Mindenhol csak a highway felől tudod az adott Walmartot, McDonalds-ot megközeliteni. Texasban szintén meleg van, de másfajta meleg. Ez már gyilkos, száraz, égető meleg. A hotelben volt szerencsém óriás tarantulával találkozni a laundryban, mérgeskígyókkal a házak előtt, fekete özveggyel, de az ágyak alatt a skorpió sem ritka. Egy texasi erre csak legyint, hogy "óóó ez csak egy skorpió", mint nálunk a szöcske.

A texasi angol teljesen más, mint a floridai. Sokkal gyorsabban beszélnek, és ha megkéred őket, hogy "Please slow down" akkor értetlenül néznek rád. De bárhova bemész, először spanyolul szólnak hozzád. A texasiak igazi "parasztok" és ők bizony büszkék erre. Büszkén viselik veszkó csizmát és a cowboy kalapot a nap minden szakában és mindenhol. Ugyanilyen büszkén köpnek az út kellős közepére és ezen senki nem rökönyödik meg.

Fél év után ennek a szezonnak is vége lett, megszűnt a munkám és miután feléltem a vésztartalékaimat, tovább álltam és New Yorkba vettem az utamat. A Greyhound busszal bő két napot utaztam de hiba volt, repülővel gyorsabb és olcsóbb is lett volna. A két táskán kívül mindenem Texasban maradt, megérkeztem a híres Penn Stationre a 42nd Street-en és mentem a szállásomra. Heti kilencven dollárért csak egy pincében kaptam ágyat, de két év után végre ÁGYON alszom újra!"

A folytatásból kiderül, hogyan fedezte fel a történet hőse élete küldetését egy autista kisfiú mellett New Yorkban, hogy a sok viszontagság mellett mik a nagyon jó dolgok Amerikában és összegezve megérte-e neki az út.


2014. január 15.

Marco es a nyakleves

Fel eve koltoztem Pimlicoba, egy kis kerulet London belvarosaban, beszoritva a gazdag Westminster, Knightsbridge es Chelsea koze. Egy sokkal egyszerubb, nem Lamborghinik es Aston Martinok altal teleparkolt kornyek, mint a masik ketto.

A kedvencem a kis kozpontja, ahol mint egy faluban, mindent el tudsz intezni szombat delutan percek alatt. Ott a posta, a kulcsmasolo, benzinkut, biobolt es a hardware store. A ter kozepen egy kirakodo piac, nem nagy, talan egy tucat kereskedo jon ki a portekaval minden nap, zoldseg, gyumolcs, friss hal es egyeb cuccok a tengerbol, de zarora utan mindent lebontanak es ures a ter. Es enni lehet a foldrol. Minden nap eltakaritanak maguk utan.

A ter sarkan van a fodrasz, ahol a haverom dolgozik. Mar az elso alkalommal a szivembe lopta magat, egy esos szombat delutan benyitok es Metallica szol a magnobol a fodrasz szalonban. Mondja Hello, bocsi a zenet, mar halkitom is le. Mondom isten ments, egy kis Kill’em All mindig feldobja a napomat. Felcsillant a szeme, hogy ismerem a klasszikus albumot 1983-bol - egesz veletlenul kivulrol tudom.

Marco kicsit George Clooney-san oszes haju kb 38 eves nem vekony de sportos ferfi Irakbol. Az I’m from Hungary-bol mindig jon a foci, ha jarod a vilagot muszaj kicsit tudni errol dumalni, mi is rogton kideritettuk, hogy Magyarorszag es Irak is a mexikoi VB-n jatszottak utoljara. Maradona… kiraly volt. Ennyi, maris baratok lettunk.

From Dusk Till Dawn (c) onlyhdwallpapers.com
Ma itthonrol dolgoztam es delutan lementem a piacra egy barany kebabert a libanoni standhoz, otthon egyedul, igy jol megpakolhatom hagymaval. Ott all mellettem Marco is a sorban, udvozlom es dumalunk a kebabra varva. Hirtelen kialtast hallunk, egy no kiabal, hogy HELP, HELP, THIEF! es rohan le az utcan.

Nezunk egymasra a doner standnal allva majd egyszerre elkezdunk rohanni a no utan. A no elott ket tizeves gyerek szalad, egyik kezeben egy noi taska. Nem is futnak gyorsan, szerintem nem hittek, hogy barki utanuk indul. Ezt beneztek, mert Marco es en szaz meteren belul beerjuk oket.

Megprobalnak kulonvalni de ketten vagyunk mi is, ket oldalrol egymas fele kergetjuk oket es ahogy egymas melle ernek, Marco a foldre loki mindket sracot. Jol megutik magukat, tapaszkodnak fel, erre a fodraszom lekever nekik ket marha nagy pofont es elveszi a taskat. En csak nezek Marcora legalabb annyira meglepetten, “Ennyi?”

Bolint, “I want no trouble”. Visszamegyunk a kebaboshoz, fizetunk es megyunk dolgozni.

Pimlico, London, 2014




2014. január 2.

A borravalo

Londoni kollegam bosszankodik az utikoltseg elszamolasat csinalva, ceges uton volt New Yorkban mult heten. Elotte szamlahegyek, puffog, hogy "Chris always takes us to dodgy bars". Kerdem mi tortent, vetkoztek a csajok es nem birta a lelked? Nem, jo volt minden, a pia, a kiszolgalas, de most latja a hitelkartya kivonatan, hogy nem annyit szamlaztak, mint amit o alairt a blokkon. Kifejezetten emlekszik, hogy nulla borravalot adott, erre ok raraktak 18%-ot. De miert nem adtal borravalot? Mert brit vagyok (amugy skot). 

Az eltero nemzetkozi szokasok rovatunkban akkor terjunk ki a borravalora egy percre. Barki, aki elt az USA-ban majd eljott onnan, az elso harom helyen emliti meg, hogy mi hianyzik neki Amerikabol: a kiszolgalas. Elsore kicsit furcsa, mert az ettermekben nem egy pincer van, aki 15 asztal kozott rohangal es soha nem nez feled, hanem csomo kiszolgalo van kulonfele feladatokkal. 

Egy fiatal lany vezet az asztalodhoz es leteszi az etlapot, egy spanyol ajku fiu azonnal tolt ingyen vizet mindenki poharaba, egy pincer bemutatkozik, elmondja a mai special-oket es felveszi a rendelesed, valaki mas kihozza, a pincer egy percen belul visszajon megkerdezni hianyzik-e valami. Ilyenkor ha kevesled a sult krumplit, hoz tobbet es nem fogja felszamolni, o ker elnezest. Majd az este folyaman kb 10 percenkent ujra feled nez. A jobbak nem szakitjak felbe a tarsalgast, csak arra jon, szo nelkul elviszi az ures poharad es hang nelkul artikulal feled: "One more?" Te pedig bolintasz a beszelgetesed megszakitasa nelkul es egy percen belul ott az uj piad. Zsenialis. 

A foetel utan megkerdezi kell-e desszert, kave, ha nem kersz, leteszik a szamlat az asztalra. Ezzel nem tessekeltek ki, nem gond ha ezutan meg maradsz, ha meg rendelsz, rairjak az aljara. A lenyege, hogy amikor menni akarsz, ne kelljen varni a nyomorult pincerre. Csak felkapod a szamlat es a bejarat mellett ulo kasszasnal fizetsz. Amikor menni akarok, megyek, egy percen belul kint vagyok. Dragabb helyeken nincs kasszas, hanem vagy cash-t rakok a szamlara es tavozok, vagy a hitelkartyam rakom bele, hogy kilogjon a szele. A fopincerek egyike egy percen belul az asztalodnal lesz, mert nincs rosszabb annal, mint amikor valaki mar menne, tehat nem rendel tobbet, de megis foglalja az asztalt. Porgessuk!

Amerikaban az etkezes nagyon olcso Nyugat-Europahoz kepest. A kiszolgalas pedig szazszor jobb. A rovid italokat is meres nelkul ontik a poharba, boven 1.5x annyit mint kellene, direkt kerni kell, hogy Haver, a Jack'n'Coke-omban legyen azert kola is, koszi. Angliaban az orrod elott kimerve ontik bele a 3 cl-t es masfelszer annyiba kerul mint New Yorkban barhol. 

Amiert mindez mukodik az a borravalo. Nyugat-Europa legtobb helyen nem varjak el a borravalot, ahol elvarjak, ott rairjak a szamlara Service Charge cimszoval. Ez hol motivalja oket ha ugyis garantalt? Amerikaban elvarjak, de mivel nem garantalt, megdolgoznak erte kemenyen. Altalaban 18%-ot illik adni ha semmi kulonleges nem volt, de ha jok voltak, akkor 20-22%. Sok, de meg igy is olcsobb mint London. Az elmeny pedig egeszen mas. 

Borravalot adni ferfias dolog. Ha urkent viselkedsz, urkent fognak kiszolgalni. A hitelkartyas fizetes nem ugyanaz, mint egy husz dollarost az asztalon hagyni. Az egyikkel a kajat fizetem, a masikkal a felszolgalot. Nincs egy huszas nalad? Miert nincs? A csajoknak egy ora elkeszulni egy esti randira, ruhat kivalasztani, passzolo cipo, haj, smink stb. Nekem eleg egy nadragra zakot huzni, a ket jobbik cipom kozul az egyiket felvenni es borotvalkozni. Tiz perc. Van idom lemenni a sarokra egy ragoert hogy legyen aprom borravalora? Van. 

Kulfoldon pedig alkalmazkodunk. Szingapurban nem kopunk a foldre, Tokioban meghajlunk koszoneskor, Londonban jobbra allunk a mozgolepcson es Amerikaban borravalot adunk a felszolgalonak es a taxisnak. Ne legyel skot, ha lehetsz ur is.