2014. december 13.

Marathon a sivatagban

A tizedik maratonomra valami különlegeset terveztem. Philadelphia, New Jersey, Dubai, Tromsø, Bécs és négy New York után egy régi álmom váltottam valóra: a Las Vegas Rock ’n’ Roll Marathon. Sivatagban, télen. Spontán esküvővel (nem az enyém) :)


A Las Vegas Marathonra nem kell sorsolással bajlódni, pár hónappal előtte online jelentkezel, hitelkártya, ennyi. Ildivel hozzácsaptunk egy kéthetes roadtripet Californiában: Yosemite, Kings Canyon, Sequoia, Joshua Tree és a Mojave sivatag útbaejtésével - és ezek csak a nemzeti parkok voltak.

Két hét az úton, forró sivatagokban és havas hegycsúcsokon, mire Vegasba értünk már csak két tiszta trikóm maradt. Már négy éves a “Tűnj ki a tömegből, csak fuss” futo.blog.hu-s trikó és még bírja. Minden maratonon ez van rajtam, az ünneplőruhám. Valakinek kabalazoknija van, nekem ez (van kabalazoknim is).


Hatodszorra érkeztem Las Vegasba, de még most is ugyanaz a mondat hagyta el a számat, mint első alkalommal: Appám, ezek nem normálisak! Itt semmi sem az. De legalább jól néz ki. És olcsó. A Vegas Hilton fele annyiba kerül, mint egy panzió San Franciscoban, de azért van mindig pár egydolláros a zsebemben, a taxisnak, a bell boynak, de még a szobalánynak is illik a párnán hagyni 3 dollárt minden nap.

Tegnap még Palm Springsben voltunk, megmásztunk egy 3300m-es hegyet, ez az a magasság, ahol már masszívan légszomjad van és ólomnehéz minden lépés. Hatórás gyalogtúra volt hátizsákkal és beleszaladtunk egy negyvenfős US Marines csapatba is. Katonai hátizsakok, kigyúrt pasik, rövid haj, harcedzett arcvonások és obszcén poénok. Civil ruhájuk ellenére elég hamar lejött a foglalkozásuk. Szabadnapjukra ők is a San Jacinto hegyet nézték ki maguknak, hagytuk elmenni őket. Megnyutatott, hogy nem egyedül vagyunk a hegyen, lesz ki visszahozzon a nyakában, ha nem bírjuk tovább. Megbírtuk, visszaértünk naplemente előtt, de hogy jó ötlet volt-e két nappal a maraton előtt egy ekkora túra, az más kérdés. Majd bevisz a rutin… meg a rock’n’roll.

Vasárnap délután három óra és megyünk a Macklemore élő koncertre, rögtön a rajt mellett. Valahol lesz még Snoop Dogg is a pályá szélén meg egy csomó másik zenekar. (Azt hiszem Snoop Lion most már a neve a gangsta rappernek, én kérek elnézést) Az a Meb Keflezighi lesz az iramfutónk, aki megnyerte Bostont, New Yorkot és a legsikeresebb aktív amerikai maratonfutó, pedig már 39 éves. Az 1:45-ös félmaratont futja, direkt a normális emberekkel, jó arc. Ez pont az én tempóm lenne, de én most “fullba nyomom a kretént”.

A mezőny nagyobb része a félmaratont futja, Ildinek is élete első 21 km-e, szuper fitt, csak az a kérdés, hogy jó ideje lesz vagy nagyon jó. Velünk van Zsola is, a rákkenroll hős, a Vad Orchideák énekese és életművész. Volt már gazdag 170 kilósan és csóró 78 kilósan, most valahol a kettő között van. Vele futottam az első maratonomat sok éve Phillyben és egy napon születtunk. Meglepődhetnék, hogy pont akkor költözott Vegasba, amikor én jövök ide futni, de nem teszem. Meghívom egy Red Bullra a benzinkútnál és megyünk a rajtrácsokhoz.

Naplementekor van a rajt, 29.000 ember kiabál, felcsendül az amerikai himnusz élőben énekelve, ahogy az elhangzik a Superbowlon vagy bármilyen tízfős sporteseményen egyaránt. Öt fok van és fúj a szél, nincs melegem két trikóban, kesztyűben. Vár ránk fél óra szürkület, ahogy a narancs fények átváltanak sötétkéken át feketébe, majd négy óra éjszakai futás. Na de Las Vegas a fény városa. Lángnyelvek és ágyúdörgés a rajtnál és dübörög a hangszórókból Bruce Springsteen. Óriási hangulat van!


Az első tíz kilométeren party a világ. Lezárták a “Strip”-et mindkét irányba, a fényekkel teli megahotelek sora csak a miénk ma éjjel, a rácsok mögött őrjöngő tömeg tapsol nekünk. Mindenhonnan zene szól, a Luxor Hotel piramisa előtt egy zenekar élőben tolja a rockot. Ennél látványosabb utcát nem lehet elképzelni, mint ha a New York Times Square jönne veled kilométereken át az összes fényével.

Nyolc km-nél egy fiú és egy lány félreállnak a járdára, ahol már várja őket egy fekete ruhás fehér galléros fickó egy vastag könyvvel a kezében. Ezek házasodnak maraton közben! Ahogy a tömeg elfut mellettük, spontán tapsban tör ki többszáz ember, ők meg nevetve mondják a mondanivalójukat egymásnak, izzadtan lihegve, rajtszámmal, kezük a Biblián. Mellettem egy srác futás közben odakiált nekik: Don’t do it, bro! DON’T DO IT, NOOOO!!! A tömeg röhög ezerrel.
 

A terepet tanulmányozni a legfontosabb. Egy dolog tud megtörni egy maratonon, a monotónia és még Vegasban sem tart a party örökké. Tíz km-nel a félmarcsisok visszafordulnak a Strip csillogó fényei felé, mi akik fullba nyomjuk pedig futunk 25 km-t a pusztában. Tudtam, hogy hosszú lesz, ezért bemagoltam a fordulópontokat. Három hosszú egyenes, egy hosszú emelkedő és 40-nél érünk vissza a fénybe. Las Vegas külvárosa unalmas, kopar sivatag, sötét és hideg. Itt kell fejben egyben maradni és nem leszakadni, a vége már könnyű lesz.

Csatlakozom a 3:55 órás iramfutóhoz már a rajt után közvetlenül. Az első felén annyira jól esik a tempó, hogy többször megállok fotózni, még egy bokrot is megöntözök féltávnál, emberünk messziről látható tábláját könnyedén utolérem. Nagyon profi a srác, minden mérföldnél hangosan mondja a tempónkat és az előnyünk vagy lemaradásunk a céltempóhoz képest. Az elején több mint harmincan vagyunk, szorosan egymás mellett az iramfutó köré csoportosulva, mint a bocsok az anyamaci körül. Van hely bőven, de közel futni egymáshoz pszihésen segít, képtelenség így leszakadni, egy organizmusként mozgunk és nem is kell erőlködni, jön a tempó magától.

35 km-re már csak hatan maradtunk… és előzzük vissza a mezőnyt. Sok futó, aki a 3:30-as sávban indult és most lehagyja őket a 3:55-ös csoport. Szar érzés, voltam a helyetekben, de hányszor! Megpróbáltok ráugrani a vonatunkra, de mi csak mosolygunk. Ez a hatfős szerelvény mint kés a vajon hasít át a mezőnyön, a lassabb futók egy percig sem tudnak ránk akaszkodni, leszakadnak hamar. Az ilyen, tudom jól, ti már csak szenvedtek, mi még toljuk és baromi jó érzés. Fáj már nekem is a tempó, nem is kicsit, de a csapattal futni, tolni le a mezőnyt, hatalmas önbizalmat ad. Kőkemények vagyunk!


39 km-ig tart a lendületem, hagyom elmenni a csapatomat, már csak hárman maradtak. Nincs komoly bajom, nem akar kiszakadni a lábam tövestül, csupán szép egyenletesen fáj mindenem a kisujjamtól a fejem búbjáig. Nyugodt vagyok és fókuszált, gyere Dani, szedd össze magad, kis gyaloglás, még egy kili és vége a pusztának, újra zene, csillogás és rákkenroll. Mellettem hány egy csaj, megállok és átkarolom: “Minden oké, csak víz, JÓL vagy! Come on now, let’s go!” és elindul lassan kocogva, én még sétálok kicsit. Beérek egy nálam is lassabb srácot, megszólítom.

- Hogy hívnak?
- Greg
- Honnan?
- Waterloo, Iowa
- Én meg Dan vagyok Budapestről. Látod az a csávót ott elöl az út közepén a földön ülve?
  (mereszti a szemét)
- Aha, látom
- Az egy fotós… NEM láthat minket gyalogolni. Vágod? Ilyen fotó nem készülhet.
  (nagyot sóhajt)
- Ok… Let’s do this shit!
- See you at the Finish, dude!

Otthagyom Greget, várnak a fények, már hallom a She’s Country rock himnuszt, ne kérdezd honnan, de kívülről tudom és teli tüdőből üvöltöm. A Louis Vuitton es Prada áruházak előtt elfutva tapsolnak a nézők én pedig integetek, kiabálok nekik és verem a mellem 41 km-nél. “COME ON! I’ve just ran a marathon!!!” A tömeg őrjöngve ünnepel, csak engem, nincs itt senki, szanaszét szakadt a mezőny már rég. Így minden futónak személyes taps jár, pláne ha elvetemült fejjel lengeti karjait a feje fölött, mint egy betépett rocksztár. Ez voltam én :)

4:08 órával futok be és meg tudnám ölelni az egész világot. Meglátom az iramfutómat, ott issza a Gatorade-et egy éremmel a nyakában, megölelem őt, megköszönöm, hogy végigvitt minket a sötét sivatagon, nélküle már sokkal korábban szétestem volna. Ahogy mondani szoktam, nem adták ingyen, küzdeni kellett, de csupa öröm volt a tizedik maratonom, hatalmas party, rock fesztivál, fények és lángok. Valahol még egy bárpultot is kitoltak az utcára két rúddal és a pulton táncolt két csaj nagyon kevés ruhában. “Na azert!” gondoltam, már aggódtam, hogy elmúlik a Las Vegas Marathon táncoslányok nélkül, de no para, minden rendben.



2014. december 5.

Zoli letekerte New Yorkot

Ha november, akkor New York Marathon. Négyszer futottam zsinórban és négyszer csináltam palacsinta partit előtte. Mindig az volt a cél, hogy a versenyre ideutazó magyarokat összefogjam, mint a kint elő, futkározó édesszájú srác.


Idén más volt minden. Kezdve azzal, hogy én nem futottam. Nem sérülés, csak egy másik őszi maratont választottam: a két héttel későbbi Las Vegas Marathont - de erről majd később. Ennek ellenére amíg lesz rá pénzem, én november első hétvégéjén mindig New Yorkban leszek, bárhol is éljek.




A New Yorkba érkező magyar futók nem szervezettek, nem is tudnak egymásról, míg az osztrákok ming egyen-kabátban vonulnak az utcákon. Ez nem baj, ettől jó a futás, nem kell hozzá semmi, csak két cipő. Elég kreatív módszereket kellett bevetnem, hogy felderítsem a magyar maratonistákat, akik jönnek idén. Három éve voltunk öten, tavaly tizenöten, idén pedig sikerült 23 magyar futót felkutatnom a verseny előtt. Kezd ismertté válni a buli.

Segített ebben Kokó, a futkorászó ex-bunyós és Erika a gyönyörű operaénekesnőnk, amikor az első New York Marathonjuk után néhány interjúban megemlítették anyám palacsintareceptjét. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egy héttel a tavalyi verseny után szüleim ülnek a budai konyhájukban, reggel 6 óra, készülnek munkába és szól a Kossuth rádió, amiben az egyik magyar futó mesél Dani palacsintájáról… Majdnem kiöntötték a kávét meglepetésükben és persze engem is azonnal felhívtak Londonban - ahol még csak reggel 5 óra volt.

Idén a facebook csoportunkban lázasan izguló kis kompániaban mindenki tudta már előre a másik érkezését, rajtszámát, fura hobbijait (az egyik srác pl. negyed-dollárosokat gyűjt) és a tervezett  idejét. Legelőszor a New York Marathon megnyitó ünnepségen találkoztunk, ahova idén is Kőrösi Csabától kértünk kölcsön zászlókat, a laza ENSZ nagykövetünkre mindig lehet számítani.

Felvonulni a piros-fehér-zöld posztó alatt másik 120 ország futóival a Central Parkban semmihez sem hasonlítható, olimpikonnak érzi magát egy órára mindenki. Semelyik más versenyen nincs ilyen a világon. A japánok selyem kimonóban és fapapucsban, a németek bőrgatyában, a kanadai csajok hockey mezben lengették zászlóikat. New York pedig tökéletes házigazdaként üdvözölte a világot, cheerleader táncoslányokkal és egy hatalmas tüzijátékkal, miközben Frank Sinatra énekelt. If you can make it there… 


Akkora lett a csapatunk, kisérőkkel együtt 35 fő, hogy megkerestem a konzulátust, nem tarthatnánk-e a palacsinta bulit náluk. Mint kiderult új konzulunk van, aki maga is aktív futó félmaratoni távon és szeretettel vár minket! Én úgy láttam, hogy mindenkinek sikerult pár órára félretennie politikai meggyőződését és annak venni ezt a bulit aminek szántam: magyar futók a világ másik oldalán tapasztalatokat cserélnek és közben tömik a fejuket az otthonrol hozott házilekvárral töltött palacsintával. Csináltam 150 palit, Viktor meg rittyentett egy villám-spaghettit, nem maradt éhes senki.

A buli sztárja nem a főkonzul volt és nem a sztárszakacs, aki a saját újságírójával jött… A buli valós sztárja három fiatalember volt a Suhanj alapítványtól. Fenyvesi Zoli mozgássérült és kézi biciklivel fogja letekerni a 42 km-t, Robi és Hunor pedig látássérültek és kisérővel fogják lefutni ugyanezt. Kisérőjük Gusztos Péter úgy futja le a teljes távot velük, hogy nincs is rajtszáma, neve nem kerül be az eredménylistába sem. Ennél önfeláldozóbb dolog kéves van a sportban. Van egy bizarr szépsége annak, amikor a három fogyatékkal élő atléta egymás kezét fogva elindul az erkélyre a csoportfotó kedvéért és a tolószékes mondja az őt toló látássérült barátjának, hogy “Vigyázz, lépcső!” A legvidámabb és legszerényebb futók, akikkel valaha találkoztam.


A verseny napján én is reggel ötkor keltem és mentem Viktorral és Zsuzsival a futókat a rajthoz vivő Staten Island Ferry-hez. Fotóztam ahogy a felkelő nap rásüt Lady Liberty-re, szívtam be a kámforos izomlazító krémek illatát és összeszorult a gyomrom, mint minden verseny előtt ilyenkor. Nem irigyeltem őket, +1 fokban jeges szél fújt, nem lesz könnyű nap, az már látszott.

A végső rajtzónába már nem mehettem be rajtszám nélkül, kézlábtörést kívántam Viktornak és visszakompoztam Downtown Manhattanbe. Míg én egy szalonnás rántottát toltam az arcomba, Viktor, Kokó, Edina, Péter, Kriszta, Zoli és a többiek elrajtoltak a viharos szélben. Utólag mesélték, hogy a nagy hídon Brooklyn felé össze-vissza egymáshoz lökdöste őket a szél, mint ha részegek lennének. New Yorkba nem azért jössz, hogy megjavítsd a rekordodat, de a jéghideg szembeszél fogcsikorgató és frusztráló volt.

Míg a mezőny eleje feltávnál járva kaptatott fel a Queensboro Bridge-re én elfoglaltam fotós helyemet a befutó előtt párszáz méterrel, picivel 42 km előtt az 59. utcán. Percre pontosan tudtam melyik társunk mikor várható, de előbb jönnek az elit futók, először a nők aztán a férfi mezőny. Érdekes, hogy a hivatalos eredmény szerint a győztes és a második között csak 2 mp különbség volt, az 59. utcan a szemem előtt kergették egymást egészen a célig. Mégis ahogyan elsuhantak alig pár centire tőlem, teljesen nyilvánvaló volt, hogy csakis Kipsang nyerhet. A másik futó hősiesen üldözte, de alíg élt, míg a kenyai csak mosolygott, hogy “Na mennyit gyorsítsak, kiskomám?” Közben egy olimpiai bajnok, egy világbajnok, a tavalyi NYC győztes és egy korábbi világrekorder mind mögöttük lemaradva.


A kerekesszékes és kézibringások mezőnye nem nagy, pár tucat embernek engedik csak a rajtot, a világ legjobbjainak, hogy beérjenek még mielőtt a 60.000 fős mezőny utolérné őket. A New York-i közönség amúgyis őrülten szurkol táblákkal, kiabálva, tapsolva, de ezeknek a fogyatékkal élő atlétáknak külön taps jár egyenként. Még van tíz perc az első futókig a főmezőnyből, teljesen üres a hosszú 59. utca, várunk, a Columbus Circle felől valami zenekar még idehallatszik kicsit.

A távolban megjelenik egy kézibringás versenyző, de nagyon lassan jön, minden tekerés egy erőfeszítés, nem vidám ez a 42. kilóméter. A tömeg tapsolva várja a nekünk térdmagasságban suhanó járgányt, amikor egy négyéves kislány rózsaszín kabátban a babáját a földre dobja, hogy áthajolhasson a kordonon. Egyik kezével kapszkodik, a másikat kinyújtja pacsiért. Még messze van a tekerő srác, de ő már várja. Ahogy közeledik, a tömeg csendesebb lesz, mindenki figyeli, vajon meglátja-e a kislányt és lesz-e ereje belecsapni. Én nem hiszem, nagyon elgyötörten és lassan jön, de azért arra célzok a kamerámmal.

Nem csak belecsapott, de rá is mosolygott! 


A tömeg óriási tapsviharban tört ki, remélem a célig repítette a srácot a hirtelen rajongás. Megcsináltam életem fotóját, de csak amikor elsuhant mellettem a kézibringás, akkor ébredt bennem a gyanú, Te jó ég, ez nem Zoli volt?? De már el is tűnt a cél felé. Jön a főmezőny, Péter óriási 3:14-el fut be, húsz centire a vállamtól, agyonfotózom, de nem vesz észre. Jön Viktor 3:33-al, első maratonja, még mosolygott és integetett is. Aztan Kokó 3:43-al és a többiek utána.

Idén dobtunk először verseny utáni partit is, Péter meghívta a csapatot harlemi apartmanjába és feleségével csináltak gulyást meg császármorzsát. Este nyolckor szép lassan szállingóznak be a magyar futóink, már zuhanyozva, éremmel a nyakban, fájdalmasan sántikálva, de hatalmas mosollyal. A konyhában állva lapátoljuk a gulyáslevest kenyérrel és mindenki felidézi a szelet, a két mocsok nagy hidat, a soha véget nem erő First Avenue-t és a Central Park dombjait. Nincs itt semmilyen arcoskodás, kivagyiság, a 42 km mindenkit lecsupaszított, fáradt és büszke futókat látok, akik hátbaveregetik egymást. Még én sem tudhatom, hogy min mentek keresztül, csak ők tudják és ez összekovácsolta őket pár óra alatt.


Előveszem kamerámat és megmutatom Zolinak a pacsizós képet, “Te Zoli, ez nem te vagy…?” De bizony ő az és majdnem kiesik a pohár a kezéből, amikor meglátja. Nagyon meghatotta, hogy a kislány már messze tőle kihajolt, csak neki, pont az ő magasságában. Csak azt nem érti, hogyan lehettem a 42 km hosszú pályán két millió szurkoló mellett pontosan velük szemben a megfelelő pillanatban? Hát ezt én sem.