Midnight Runners a színfalak mögött

Az alábbi cikkem a frissen induló Bridge Magazin hasábjain jelent meg a múlt hónapban. A London Midnight Runners futóklub kétéves történetéről és a színfalak mögötti munkáról írtam, hamár volt olyan szerencsém, hogy beválasztottak a Crew tagjai közé.

Két bevándorló 2015 januárjában, a lengyel Greg és a dán Christian eldöntötték, hogy csinálnak egy szociális kísérletet. Sokat dolgoznak, ezért főleg késő este futnak a városban munka után, egyedül. Kíváncsiak voltak, hogy ha meghirdetik Facebookon, hogy Midnight Run, akkor vajon hányan jönnek.

Amikor én csatlakoztam, akkor voltak négy hónaposak, annyit tudtam, hogy 23:45-kor legyek a Westminster Bridge déli lábánál. Az ilyen felhívásoknak én ritkán (sosem) tudok ellenállni, ezt a bagázst látnom kell. Voltunk kb. harmincan, Greg mindenkit üdvözölt, kis bemelegítés után irány a Tower Bridge. Nyomtunk egy kellemes 10 km-t a Temze partján, éjfélkor, sehol senki, csak a záró pubokból jönnek ki dülöngélő emberek és próbálnak taxit fogni. A futás végén egy klubban kötünk ki a Westminster Plaza Hotel aljában, ahol a ruházatunk és csapzott hajunk erősen elüt az ott megszokott kikent közönségtől, de mivel kedd van, éjjel fél kettő, üres a hely, mi meg szomjasak vagyunk, ezért a biztonsági őr befelé invitál minket.

A Barcelona Midnight Run

Hogyan változott a csapat azóta?

2015 nyara végén már minden alkalommal zenére futottunk. Először egy, majd több hordozható hangszóróval a telefonunkról toltuk a rockot. Jelentős hangerővel vonultunk át a városon, de mivel minden ház előtt 1-2 másodperc alatt elsuhantunk, senkit sem zavart, integettek nekünk, pár turista még be is csatlakozott a következő sarokig. 2015 végén jöttek képbe a Tabata gyakorlatok. Innentől a tíz kilométeres futást négy helyen megszakítottuk High-Intensity erősítő gyakorlatokkal, az utca közepén. Burpees, squats, planks, fekvőtámaszok meg egy csomó másik, aminek a nevét se tudom, de ha 100 ember csinálja körülötted és üvölt a Green Day a hangszórókból, akkor összeszorított fogakkal megcsinálod te is.

A fotóknak mindig is különleges szerepe volt a csapat életében. Az első évben Tanya futott velünk, egy román származású svéd csaj, aki Londonban jár a művészeti főiskola fotós szakára és elképesztően tehetséges. Nem bánta, hogy én is hozom a kamerát, pedig ő Canonos, én meg Nikonos, de persze nem mertem ezeket a korai próbálkozásaimat megmutatni akkor még senkinek. Éjfélkor futókat fotózni Londonban egy különleges kihívás: sötét van és mozognak, jó gyorsan. A háttér teljesen káprázatos, a London Eye, a Big Ben, a St Paul katedrális, a Tower Bridge… ha megtalálod a jó szögeket, akkor világbajnok képeket lehet csinálni. Végül pedig az emberek: fiatalok (nyilván, ki más ér rá kedden éjfélkor?), huszonévesek, akik már úgy nőttek fel, hogy mindig fotózta őket valaki. Vagyis nem szégyenlősek, sőt, pózolnak, bejelölik magukat, ha feltesszük, megosztják. Többen direkt azért jönnek le hozzánk és nem más klubokhoz, mert szeretnének ők is profi képeket magukról, futva, a Sharddal a háttérben.

A Russian Twist gyakorlat... Oana és a Shard

Kapitányok sorsa

Barcelonába már az új kapitányokkal mentünk tavaly márciusban, ugyanis amikor a londoni futásaink már 250 fősek voltak kedd esténként, akkor Greg húsz fősre bővítette a kapitányok létszámát. Ekkor kért meg engem is, hogy akarok-e a szervező csapat része lenni. Várj, kicsit bővebben: hogyan lettünk 250 fősek? A havi egy éjféli futásból lett heti egy, minden kedden, viszont előre hoztuk este nyolcra. Így már hazaértél az utolsó metróval akkor is, ha futás után még bevágtál velünk egy italt. Ennyi embert mozgatni már több embert kíván, én például mindig a mezőny legvégén futottam és figyeltem, hogy senki se tévedjen el a lassúak közül, még bőven azelőtt, hogy Greg felkért volna bármire.

Hogyan kerültünk Barcelonába? Egyszerű sztori: miután kiderült, hogy a csapatból hárman is feliratkoztak a Barcelona Marathonra, mi többiek gondoltuk, hogy lemegyünk mi is szurkolni, olcsó a repjegy, péntektől vasárnapig, valami lepukkant szállást csak találunk. Mire eljött a hétvége, már tizenketten voltunk feliratkozva a versenyre és harmincan jöttek el a Midnight Runners csapatból szurkolni. Innentől már egyértelmű, hogy csináltunk egy FB-eventet “Barcelona Midnight Run” címmel péntekre, egy kellemes éjféli átmozgató kocogás a tengerparton a verseny előtt két nappal. Másnap reggelre 6000 (hatezer!!!) ember volt feliratkozva… Az event napjáig 12400 ember regisztrált úgy, hogy meg sem mondtuk, hogy hol lesz a rajt, azt csak a futás előtt három órával posztoltuk. A többi történelem, senki sem tudja, hogy pontosan 1000 vagy 3000 ember jött le, minden esetre a Platja de la Barcelona nevű kilométer hosszú homokos strand promenádján én nem láttam a tömeg végét. Vasárnap aztán lefutottuk a maratont is.

Mi van egy ilyen csapat mögött?

Előszor is nincs mögötte feltétlenül pénz, se North Face, se Nike (pedig kérdeztük őket). Az egyetlen szponzoráció, amit sikerült tavaly nyárra elérni az az, hogy kaptunk néhány tucat Midnight Runners feliratú trikót az Under Armourtól. Meg egy tucat mobil hangszórót az Ultimate Ears-től, ez is segít, hiszen a zenés futás lett a márkajegyünk. Az UA számára egy zenére futó csapat, akikről mindig profi képek készülnek, amit a tagok aztán ezrével osztanak meg saját csatornáikon, a lehető legjobb ingyen reklám, ezzel mindenki jól járt.

A csajok érkezése - második szülinapi futás januárban

A jelen

Tavaly nyár végén egy átlagos keddi futáson már több mint négyszázan voltak. A szervező csapat rengeteget dolgozott, hogy ezek zökkenőmentesek legyenek. Van több útvonalunk és az aktuálisat mindig bejárjuk előző este, hogy van-e útépítés valahol, elférünk-e mindenhol. Kinézzük, hogy mely pontokon lehet majd megállni és a Tabata gyakorlatokat csinálni. Minden hónapban más Spotify playlistről szól a zene, ezt Joel válogatja össze több napos munkával. Minden hangszórón ugyanaz a zene szól a futás alatt, egyszerre indítjuk el a rajtnál, valakik elöl, középen, valakik a végén futnak közülünk. Csilla szerzett egy konditermet, akik megengedik, hogy a hátizsákjainkat letegyük náluk a futás alatt. Ő intézi minden keddre a pubot is, akik szívesen látnak (és ahol el is fér) száznál több szomjas futó, ahol netán kapunk valami kedvezményt is.

A Tabata gyakorlatokat közösen találjuk ki, kedd délután Marina kinyomtatja, futás előtt fél órával a publikus találkozótól egy sarokra a járdán elpróbáljuk Oana vezetésével, hogy ne nézzünk már ki amatőröknek. Amióta Tanyának beindult a profi fotós karrierje, azóta Máté és én fotózunk felváltva, néha együtt, de akkor más objektívvel, hogy kiegészítsük egymást. Alkalmanként csak én lövök vagy 1200 képet, ebből kiválogatni majd megvágni a húsz jót több napig tart utána (munkába menet a metrón szoktam laptopon). Feltölteni és kommentárt írni alájuk már nincs energiám, ezt JB és Laura csinálják. JB egyébként katona a Royal Armyban és pár hónapja elvitték Szomáliába békét fenntartani. Esténként van kis szabadideje, a táborukban van Internet, így a Mogadishu mögötti sivatagból írogatja nekem a képek alá a vicces szövegeket.

Kapcsolat

A húsz fős crew-nak kevesebb mint fele angol, ami véletlenül tökéletesen tükrözi London lakosságát, ahol 45% a fehér angolok aránya. Az elmúlt két évben szoros barátok lettünk, pedig előtte nem ismertük egymást. A futásokat, amik most már a kedd esti 10 km + Tabata mellett vasárnapi hosszú futásokkal és havi egy Londonon kívüli terepfutással bővültek, még mindig magunknak csináljuk, aztán hogy harmincan vagy háromszázan jönnek... majd kiderül. Egy London méretű városban szörnyen egyedül tudod érezni magad, amikor megérkezel. Hiányzik a családod és az összes barátod. Szerintem viszont pont hogy sosem kell egyedül érezned magad, mert nincs az az őrült hobbi, amire ne találnál száz másik bolondot ebben a hatalmas cirkuszban. Csak ki kell mozdulni. A családodat és gyerekkori barátaidat kaptad, nem kellett mást csinálni, mint megszületni és suliba menni. Itt tenni kell érte, de mihelyt kimozdulsz otthonról, bármihez találsz társaságot.

Fejlődünk mindannyian a Midnight Runners által, Sarah egy éve még utálta az irodai munkáját, ma főállású személyi edző, nálunk jött rá, hogy neki a mozgás a mindene. George volt az első, aki lerakta a UK Athletics által hitelesített Runner Coach 1, 2 és 3-as szintű vizsgákat, azóta már a csapat fele Certified Runner Leader, nemsokára az edzői vizsgáink is meglesznek. Mind letettük a két napos elsősegély vizsgát is egy volt mentős cimborának köszönhetően, elvileg tudok szívmasszázst adni és sebeket ellátni, ha kell. Minden futásnál van nálunk két közepes elsősegély-csomag, defibrillátor (AED device) pedig van Londonban minden metrómegállóban vagy bármelyik irodaház portáján. Bejegyeztettük a logót, amit Sami tervezett, mert nem csak Ironman, hanem grafikus is, és a csapatot, mint non-profit futóegyesület. Fél év tesztelés után van egy iPhone és Android felületünk a Mindbody app alatt. Jómagam a fotózásban fejlődtem, ezt mondják mások, de látom én is. Pedig nem ma kezdtem, amióta 1991 karácsonyán megkaptam az első tükörreflexes gépemet apámtól, folyamatosan fejlődöm. Inspirációt és motivációt adtak a Midnight Runners-esek és így rengeteg időt töltöttem fotózással az elmúlt két évben. Kezdetben másokat imitáltam, később a saját stílusommal fűszereztem meg.

Elsősegély-tanfolyamon a csapat

Ahogy jobban megismertem a srácokat, el sem hiszem, hogy közéjük csöppentem. Az egyik egy start-up cégeknek tőkét szerző befektető, a másik informatikus, van személyi edző, fotómodell, katona, biológus kutató (kettő is), egy Oxford PhD marketinges, spanyoltanár és ügyvéd. Számomra ők szimplán futók, az egyik a Tabata gyakorlatokért felel, a másik a pubokat szervezi, a harmadik nyomtat, a negyedik a zenéket válogatja. Hogy lehet az, hogy ilyen különböző emberek egyszer csak összejönnek és az energiájukat megszorozva csinálnak valamit, ami sokkal nagyobb bármelyikőnknél?

Nem mindenki született arra, hogy indítson egy céget, egy mozgalmat vagy egy futóklubot. Még az sem megy bárkinek, hogy 400 ember elé kiálljon és levezessen egy bemelegítést. Nekem egyik sem fekszik, mondtam is Gregnek, amikor felkért kapitánynak, hogy én nem tudok ott elöl állni. De terelem a tömeget akkor is, ha nem kérnek meg rá. Minden első marathonjára vagy ultrájára készülő embernek osztom az észt, ha kéri, ha nem. Ám főképpen a fotóim azok, ami a csapat számára felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Nem alapítottam klubot, még csak nem is vagyok igazi Crew Captain. Találtam azonban egy tortaszeletet, amivel hozzá tudok járulni egy különleges mozgalom sikeréhez és ez nem kis elégedettséggel tölt el. Ezért vannak itt a többiek is. A futás csak ürügy.

Mary New Yorkból

Meglepő találkozásom az egyik példaképemmel.

Amikor New Yorkba költöztem, egyik első dolgom volt a Central Parkban futni. Az első versenyemre ma is emlékszem, 2009 január 10, volt talán mínusz öt fok, a 'NYRR Fred Lebow Classic 5 miler'.

New Yorkban az összes futóversenyt a New York Road Runners futóklub szervezi. Londonban nem így megy, minden versenynek más a rendezője és nehéz informálódni az eseményekről, de New Yorkban a NYRR oldalán megtalálsz mindent. Ők szervezik a New York City Marathont is.

A NYRR elnöke volt az a Fred Lebow, akiről az első versenyemet elnevezték. Fred is megérdemel egy külön cikket, ugyanis Aradon született, Romániában, egy ortodox-zsidó-magyar családba. Még szobra is van a Central Parkban... de ne kalandozzunk el. 

Photo: Fred C Conrad / New York Times

Maryt ezen a versenyen láttam először, ő nyitotta meg a versenyt... Egy kis emelvényen beszélt egy mikrofonba kb. háromezer futó előtt, de nem télikabát volt rajta, hanem futócucc. Beszéde után lemászott a rajthoz és velünk együtt indult.

A verseny után rákerestem Mary Wittenbergre, fiatal korában futott egy 2:44 órás marathont, amivel majdnem bekerült az 1988-as amerikai olimpiai csapatba, de egy térdsérülés véget vetett az elit futó karrierjének. Jogász pálya után lett végül a NYRR elnöke és a New York City Marathon versenyigazgatója, az egyetlen nő a világon ekkora pozícióban.

Az 1987-es Marine Corps Marathon győztese
Photo: New York Times

Itt kezdődött köztünk egy versengés, amiről ő persze semmit sem tudott. Havi egy-két NYRR versenyen indultam és mindig néztem, hogy Mary futócuccban van-e a mikrofon mögött és ha igen, akkor megpróbáltam utolérni a nálam 14 évvel idősebb nőt. Párszor majdnem sikerült, félmarathonokon általában 1-2 perc volt csak közöttünk, egyszer megláttam és rásprinteltem a célegyenesben, de se akkor se máskor nem értem utol.

Egyszer önkénteskedtünk Julival egy NYRR futóversenyen Harlemben és nem vízosztásra vagy korlátépítésre osztottak be, hanem közvetlenül a célvonal mögött állva kellett tereljük a befutókat. A lelkünkre kötötte a NYRR embere, hogy nem hagyhatunk senkit sem megállni, határozottan kell a futókat továbbterelni a vizespoharak felé akkor is, ha össze akarnak esni. Ha megállnak, akkor dugó lesz és mögöttük a többiek nem tudnak teljes sebességgel befutni. Visszafordulni végképp nem hagyhatunk senkit sem.

Olyan húsz méterre vagyunk egymástól Julival, végezzük a dolgunkat, amikor látom, hogy elkezd egy nővel hevesen vitatkozni, még a két karját is megfogja. Közelebb megyek és latom, hogy Maryvel van konfliktusban, aki most futott be, de végül Juli hagyja őt elmenni. Kérdőre vonom:

- Mit veszekedtél Maryvel, nem ismerted meg?

- Csak azt láttam, hogy befutás után vissza akart fordulni én pedig nem engedtem, mire mondta, hogy de ő csak tapsolni akar a futóknak és nagyon jól csinálom amit kell, de őt mégis engedjem vissza, mert neki ez a dolga. És akkor megismertem és elengedtem. Oops...

Saját képem Maryről a Central Parkban, éppen egy félmarathont fejez be 1:39h alatt,
majd fordul vissza rögtön, tapsolni a többi futónak

Azért lett Mary az egyik példaképem, mert egy New York méretű városban, ahol minden hétvegen van egy futóverseny, amin alsó hangon is háromezren indulnak, tudott egy olyan családias hangulatot teremteni, ahol mindenki bevonva érezte magát. Az ő buzdítása után kezdtem el önkénteskedni és rájonni arra, hogy a futóközösség lesz az én második csáladom ideát, távol otthontól. A hangulat, az emberközpontú New York-i versenyek és az itt megismert barátok által lett számomra a futás sokkal több, mint sport, és ez azóta is tart.

Nyolc évvel később itt vagyunk Londonban, megint jánuár van, nulla fok, lábamon futócipő, kezemben kamera, megyek a Midnight Runners kedd esti futására a St Paul katedrálishoz. Itt vannak a cimborák, George, Oana, Máté és Csilla, indul a zene, elindul a ~150 emberből álló csapat a London Eye felé. Valaki kopog a vállamon, hátranézek: Mary Wittenberg áll ott futócuccban és azt mondja:

- Hello Daniel, végre találkozunk! Nagy rajongója vagyok a fotóidnak instagramon!

- (a szám tátva marad)

Most is szuper fitt, csinálta velünk a tabata-gyakorlatokat becsülettel, kicsit beszélgettünk, elmondtam neki, hogy milyen sokat jelentett nekem a NYRR futóklub, amíg kint éltem. Arról hallgattam, hogy évekig kergettem különféle versenyeken... sikertelenül.

2017 a közös szelfi Londonban

London Midnight Runners

Sok futócsoportnak voltam már tagja, de idén találkoztam egy nagyon különlegessel. Még nem fejtettem meg mi adja a London Midnight Runners varázsát, de valahogy mindenkiből a legjobbját hozza ki emberileg.

2015. májusában mentem le először a kedd esti Midnight Run nevű eseményre, ha jól emlékszem Ani rángatott le, mint ez legtöbbször lenni szokott. Ennyit tudtam: 23:45-kor legyél a Westminster Bridge-nél és éjfélkor fogunk futni 10 km-t. Nekem ennél több nem kell, hogy csomagoljam a pulcsit, a fejlámpát, az ilyen őrültségekhez szükséges cuccokkal van tele a fél szekrényem otthon. Kiváncsi voltam, kik ezek?

Bemelegítés a London Eye előtt nulla fokban

Éjfélre összejött kb. 30 ember és úgy látszott egy Greg nevű szakállas srác itt a főnök, neki köszöntek a legtöbben, ő üdvözölt mindenkit. Egy harmincas évei közepén lévő erős fickót képzelj el, nem kifejezetten futó alkat, a hegymászást inkább kinézem belőle, de a megragadó inkább az a magabiztos energia volt, ami áradt belőle, vele elmennék a Himalájára is. A többiek mindenféle emberek, ducik, sportosak, fiúk, lányok teljesen vegyesen, 25-40 év között.

Az első különleges, hogy zenével futnak, nem is halkan! Hatalmas party az egész. Van három hordozható hangszórójuk, amik ugyanazt a playlistet játsszák egyszerre. Vagyis amikor emberek ittasan támolyognak az utolsó metró felé, pár turista bóklászik a Temze partján, akkor megjelenünk mi harmincan, dübörgő zenével, mint a kis halak az óceánban úgy kerüljük ki villámgyorsan a lassabb halakat és állunk össze csapattá ismét. A spontán szurkolóinknak adunk pacsikat, mire felocsúdnak mi már el is húztunk.

A Westminster Bridge-től a London Eye mellett suhanunk a déli parton, fordulunk a Tower Bridge-nél, el a St Paul katedrálishoz és vissza a Big Benhez. A 10 kilis futás során 4x is megállunk, azt hiszed pihenni? Oh, nem. Felülések, burpeek, planking, squatting, én ezeknél kiköpöm a tüdőmet, de ha a többiek is csinálják, nincs pofám pihenni. Ez a lényege a konditermes oráknak is, vágom, csak én jobban szeretek a szabadban lenni. Na ez egy mini outdoor gym class, futásnak álcázva.

Jövő héten lesz egy éves a London Midnight Runners csoport, még mindig ingyenes, de rengeteg minden változott. A keddi futások este 8-kor kezdődnek, hogy több ember le tudjon jönni, de azért havi egyszer éjfélkor van, csak hogy hűek maradjunk a névhez. Minden vasárnap van egy hosszú futás a Hyde Parkban, 20-30 km közötti távon. Ezen túl vannak speciális események is.

Vasárrnapi hosszú futás a Hyde Parkban Christian vezetésével

November végén volt a Midnight2Midnight futás. Greg és a Core Midnight Runners csapat (róluk mindjárt bővebben) kitalálták, hogy fussuk a szokásos tíz kilis körünket 24x egymás után, váltóban. Szombat 0:01 órától 23:59-ig. Egy sebtiben összedobott weboldalon lehetett regisztrálni, hogy melyik idősávban akarsz futni. A 8 fős Core csapat vállalta, hogy minden órában valamelyikük elindul a körre akkor is, ha senki sem megy velük. A bázis a London Eye mögötti All Bar One Pub volt, akik tök rendesen egy húszfős asztalt adtak nekünk a sarokban, nyitástol zárásig. De ők csak tízkor nyitnak, addig a bejáratuk előtt fagyoskodtak azok, akik éppen a váltásra vártak és a többiek csomagját őrizték. Hangsúlyozom, ez egy teljesen amatőr, improvizált rendezvény.

Mi az akció célja? A regisztrációnál kértek egy 20 fontos adományt a Syria Relief and Development jótékony szervezetnek, amely Törökországban, Jordániaban és Libanonban nyújt humanitárius segítséget sátrakkal, étellel, ruhával szíriai menekülteknek.

Több mint ötszázan futottak, lejöttek újságírók és egy TV-stáb is. Csatlakozott Robert Young aka. Marathonman, aki 370 marathont futott 365 nap alatt, egy kisebb futóhíresség. Összejött 10.000 font (4.1 millió forint)! Vittünk le energiaszeleteket és ásványvizet a többieknek, én fotóztam. Ben, egy amerikai egyetemista, 12x futotta a kört a 24 óra alatt, cudar álmos volt az utolsón, de tartottuk benne a lelket. Esther "csak" öt karikát tolt, de ő vállalta a hajnali 4 órás kört, amit teljesen egyedül futott. Minden órában indult valaki, nem szakadt meg a kör. Ezeket a képeket lőttem.

Az élet ment tovább, de decembertől az átlag 20 fős keddi csapat néha 100 fős is volt, amiből a fele friss tag, ez több héten át, a facebook rajongók száma is többezresre nőtt. Futás közben dumálva kiderült, hogy többen is terveznek menni a Barcelona Marathonra, ami alig pár hét múlva lesz, márciusban. Csak a poén kedvéért csináltak egy facebook eventet: "The London Midnight Runners come to Barcelona", ami egy közösségi futás lesz pénteken éjfélkor, laza tempóban, zenével, a vasárnapi verseny előtti átmozgató a nagy parkban Barcelonában. Gondolta Greg, hogy ha futják a marcsit hatan, hátha eljön még tíz ember a barcelonai futók közül - na nem mintha ismernénk bárkit is ott. Másnap reggel Greg erősen dörzsölte a szémet, mert hihetetlen dolgot látott: Going: 1.6k, Interested: 4.8k, Invited: 1.6k. Vagyis hatezer embernél több rábökött a kis kezével, hogy érdekli. Gondolhattuk volna, hogy a spanyolok mindenben benne vannak, ahol van zene és éjfél körül kezdődik.

Elmondom, hogy én miért tartom különlegesnek ezt a közösséget. Biztos voltál már te is szervező vagy résztvevő különféle csapatokban és többnyire egy-két ember nagyon lelkes és aktív, a többiek legfeljebb lejönnek néha, de mindenki inkább csak azzal a három emberrel beszélget, akivel jött. A London Midnight Runnersnél ez más, talán az éjféli idő, talán a zene, vagy Greg és a többiek energiája, de ez egy hatalmas party, ahol rövid idő alatt csomó barátot szereztem. Kezdettől fogva kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék én is hozzájárulni, mit tudnék beletenni. A többiek is. Nálam ez a fotózás lett, viszem a kamerámat minden eseményre és bár sosem kérkedtem velük, a jó képek nem maradnak hatás nélkül. Örültek neki és ma már minden alkalom előtt külön ír Greg, hogy Ugye jössz, mert kellenek a jó képek.

Greg a "Festive Run" karácsonyi futásra beöltözve (c) @tanyaraab

A másik különleges a csapat szinessége. Csak a spontán futás közbeni beszélgetéseim közben megismerkedtem 15+ nációval, egy fotóművésszel, filmrendezővel, egy fashion modellel, biológussal, bankárral, van itt minden. Csak azért, hogy alá tudjam támasztani az érzésemet, megkérdeztem Greget, hogy a Core Team tagjai hol születtek és polgári életükben mivel foglalkoznak?

• Greg az alapító Lengyelországból, Product Manager egy IT cégnél, Mt. Blanc mászó, hivatásos őrült @gregexploring
• Christian a társalapító Dániában született és Venture Capital befektető tech cégekben @cdoerffer
• Oana a gimnasztikai gyakorlatokat vézenyli és Romániában született, egy utazási irodában dolgozik @oanadamian_
• Tanya Svédországból fotográfiát tanul a University of Arts egyetemen @tanyaraab
• Esther az örökke mosolygó szőke forgószél angol, marketinges, de amúgy totál geek @estherruns
• Yasser a Masters képzését tolja a Westminster Business Schoolban és Jordániában született
• Carlos egy internetes dizájner és Portugáliából jött @csantossilva
• George egy kőkemény atléta, elképesztő távokat fut, angol, IT-s egy befektetési banknál @george.restall

Miután megkaptam a fenti válaszokat Gregtől, beigazolódott a sejtésem a csapat szinességét illetően, de rájöttem egy másik dologra is. Én ezen srácok egyikét sem úgy ismerem, hogy az angol marketinges vagy a dán befektető. Én úgy ismerem őket, hogy az egyik egy őrült jó futó, aki minden kezdőnek segít edzéstervekkel és technikai tippekkel, a másik ugyan lassan fut, de úgy guggol és fekvőtámaszozik mint egy világbajnok, a harmadik általában velem fut a legvégén, hogy a lassúak se legyenek egyedül és szeret fotózni, a negyedik mindig hoz egy plusz pár kesztyűt a fázósoknak.

Itt senkit sem érdekel, hogy mit dolgozol, mi a vallásod és hogy hol születtél, mert nem ez az, ami meghatározza az egyéniséged. Itt az adja a karaktered, hogy mit teszel bele ebbe a közösségbe. És amikor erre rájössz, onnantól jól fogod érezni magad Londonban.

Képek Tanyától: https://picasaweb/daniel.varga12/MidnightRunnersByTanya

George

Oana

Esther

Yasser

Christian - Tanya - Greg

A kedvenc fekvőtámasz-helyünk

Felismertek a New York Marathonon!

Visszatértem ötödszörre is a New York Marathonra, újra magával ragadott a város őszi hangulata, a Central Park színei, a régi kocsmám a kedvenc zenémmel, az utcák, az emberek és a verseny maga.

Tavaly fotóskent vettem részt a versenyen és meg kell mondjam, hogy az is nagyon jó. Másoknak szurkolni és képeken megörökíteni a hangulatot - a kézibringás kép Zolival és a kislánnyal életem egyik legjobb élménye marad örökre. Ezen a héten a város teljesen átalakul, várják azt a 200.000 embert, akik megrohanják a várost pár napra, már az Immigration Officer a reptéren is mosolyogva kérdezi a tervezett időmet és sok sikert kíván.

Rajtszámfelvétel - nincs visszaút

New York-i befutónál többszáz zászló díszíti a finist, két lelátót építenek fel a Central Park közepén és péntek este 125 nemzet vonulhat fel ünnepélyesen, mint egy kis Olimpián. A szervezők adnak minden országnak egy önkéntest, aki viszi a HUNGARY táblát, egy hatalmas zászlót és egy csomó kicsit is, hogy szépen tudjunk felvonulni - cserébe azt kérik, hogy ha tudunk, népviseletben jöjjünk. Mi nem voltunk ennyire profik, bár Ági piros-fehér-zöld rúzzsal kipingálta mindenki arcát. A franciák bezzeg muskétásnak öltözve jöttek egy Eiffel toronnyal az egyikük nyakában, a skótok skótszoknyában skótdudával, a japánok selyemkimonóban. Ó... és az osztrák bácsi, aki bőrgatyában nyomult egy szaxofonnal, meglátta a magyar csajokat és elkezdte szaxizni az "Az a szép, az a szép" című nótát.

Magyarok a megnyitón

Osztrák bácsi a szaxin

A 32-szeres NY maratonisták külön kategória

Szombatra a NYCM szervezői kitaláltak egy különversenyt a szurkolóknak, az oldalbordáknak. Csak 5 km, de nem akárhol: az ENSZ épületénél indul, a Times Square előtt fordulsz jobbra és a Central Parkban van a finish, a vasárnapi maraton zászlókkal díszített befutóján. Ildi és Judit tehát reggel 7-kor már futónaciban kocognak a lezárt 42. utcán a rajthoz, miután rájöttünk, hogy a Crosstown busz a verseny miatt nem jár. Ildinek még mindig sérült a bokája a walesi versenyünk óta, de ő képtelen csak úgy kocogni. A 119. helyen fut be az 5200-as női mezőnyben. Ha verseny, akkor verseny.

Én ellenben tényleg csak kocogok délután egy utolsó átmozgatót a Central Parkban. Rengetegen vannak, minden versenyző landolt már, mindenki felvette a rajtszámát és aki csak tud, a központi ligetben lazul. Én a Museum of the City of New York felé tartok a Fifth Avenue-nál. A múzeum először csinált kiállítást a NYCM történetéről, idén 45 éves a verseny ugyanis. Hirdettek egy pályázatot is, küldtem be pár képet még hónapokkal ezelőtt és beválasztottak! Még soha semmilyen publikus helyen nem volt képem kiállítva ezelőtt. Stílusosan futócipőben, lihegve és kimelegedve, egy NYC Marathon pólóban jelentem meg és meghatódva néztem a kb. 100 kiállított képet. Nem tudtam megállni és vártam egy kicsit az én képemtől tíz lépésre, hátha megáll valaki előtte, hátha hümmögnek elismerően. És megálltak, és hümmögtek.

A Museum of New York City-ben a képem

Vettem egy új kamerát, full frame-re váltok, marad a Nikon. A fotósboltból kifordulva sétálok a Madison Square felé, a park a vasalóépülettel. Amióta NY-ba járok próbálok megörökíteni egy bizonyos pillanatot, amit sokszor láttam, de sosem tudtam rendesen elkapni. Amikor kilép egy szép nő vagy ferfi vagy pár a járdára és lendületből teszi fel a kezét leinteni egy taxit. Éppen a Flatiron Buildinget próbálom bepréselni a képkeretbe valahogyan, vakít a szembefény, ügyetlenkedek az új masinával, amikor pár lépéssel előttem egy csinos lány lép le a járdáról. Az őszi nap megcsillan haján, remélem arra készül amire gondolok, fordulok a kamerával, lendül a keze és "katt"! Utána még percekig állt ott, mert foglalt volt minden taxi és szerintem látta, hogy fotózom, de nem nézett rám. Nekem így volt tökéletes.

A Madison Square-en taxit fogni

A palacsintaparty jól sikerült idén is, voltunk 18-an futók és még ugyanennyi oldalborda, Péter rengeteg tésztát csinált, Kokó pedig szórakoztatta a közönséget. Volt köztünk 2:40 órás maratonista és 5 óra feletti is, elsőbálozó és többtucatnyi maratonos veterán. A facebookos csoporton keresztül mindenkihez eljutottak a versennyel kapcsolatos kritikus infók, amit az évek alatt saját káromon tanultam meg itt. A fontosabb, hogy egy csapatot kovácsoltunk, akik nagyrésze sosem találkozott, de hónapok óta együtt izgultunk, tudjuk ki honnan jön és mit tervez holnap. Nagyon jó úgy befutni, hogy nem csak magaddal vagy elfoglalva, hanem az első gondolatod az, hogy "Hol vannak a srácok, a többieknek hogyan sikerült?"

Vasárnap reggel meleg van, szerencsére nem kell egy alu-lepedőn kívul semmi ahhoz, hogy ne fázzak. Pedig tegnap este egy tök csini fekete női legginget vettem magamnak Harlemben öt dollárért, hogy majd azt dobom el a rajtnál, de nem került bevetésre. Ildi és Judit átkompoznak velünk Staten Islandre, alig pár óra alatt 60.000 indulónak kell kihajóznia a rajthoz, de itt elbúcsúzunk és csak Kokó meg én megyünk tovább. Kokó nem csak jó fej, de tapasztalt maratonista, most már New Yorkban is. Kicsit beszélgetünk a buszon, de hallgatunk is. Ilyenkor már össze kell szedni magad fejben, kell egy kis csönd neki is, nekem is.

A buszon odalép hozzánk egy srác, mint kiderült Attilának hívják.
- Sziasztok, ti is magyarok?
Mielőtt válaszolni tudnánk, rögtön ránkcsodálkozik:
- Oh, Kokó? Szevasz!!
Hát igen, csak tízmillió ember ismeri Kokó arcát. De várj, folytatja:
- És te... nem a futóblogon szoktál írni?
De igeeeen, felismert egy olvasó, tanúm van rá, itt haljak meg! Odafordulok Kokóhoz:
- Azt vágod, hogy engem is felismernek az utcán New Yorkban és nekem még bunyóznom se kellett hozzá?
Kokó széttárja karjait és De Niro-s arcot vágva elismerően bólogat.

A rajt fergeteges, egy igazi ágyut sütnek el mellbevágó robajjal de előtte még elénekli valaki az amerikai himnuszt. Csak később olvasom, hogy Susanna Phillips operaénekes hangját hallottuk, aki a himnusz után lemászott a rajtvonalhoz és lefutotta a maratont... Felkanyarodunk a Verrazzano Bridge-re és szokatlanul tömeg van. Jahogy felbontottak két sávot a hídon, hát igen, az nem segít, elveszítek 1.5 percet az első mérföldön. Ideje megemlítsem, hogy ma nem kocogni jöttem hanem csúcsot dönteni, 3:50-nel meglenne a legjobb marcsi, 3:58 óra kellene a legjobb NY marcsihoz. Jól ment a felkészülés, erősnek érzem magam, de hosszú a 42 km, lehet bármi. Keresek egy iramfutót, de nem találok egyet sem, így az órámat követve tartom a tervezett tempót és 10 km-re fokozatosan behozom a kezdeti lemaradást. Ilyenkorra már érzed, hogy milyen napod van és ma jól érzem magam, megvan a ritmus. Brooklynban lepacsizok Hollaubek Petiékkel, egy nem szerény méretű magyar zászló alatt állnak precízen a megbeszélt ponton, az IT-sok ilyenek.

Minden nagyon gyorsan megy féltávig és ez jó, élvezem a rockzenekarokat, nézem a fürtös srácokat az ortodox zsidónegyedben, a gospel kórust a fekete templom előtt, milliók szurkolnak. Beér engem a 3:45 órás iramfutó és a nyáj, ami követi. Ez az ÉN tempóm, csatlakozom és együtt megyünk fel a Queensboro Bridge-re. 25 km-nél nagyon nehéz a meredek híd és bár az iramfutó rendes, látványosan visszavesz a tempóból, hogy ne ölje meg a csapatot -a hídrol lefelé úgyis behozzuk- de még ezt a tempót is csak úgy tudom tartani vele, hogy kigúvad a szemem és hörgök az oxigénhiánytól. Nem hagysz itt... most még nem, lihegek, de még van bennem erő, hasizom feszül, karok lendülnek, lélegezz!! Tolom fel a hídra a csapattal. Sokan leszakadnak, pedig másfél percet veszítettünk a tervhez képest, amit még be kell hozni később.

Manhattanbe szédítő tempóval szakadunk be, simán behozzuk a QBB-n elvesztett perceket, lobog a hajunk és őrjöng a tömeg, ahogy lekanyarodunk a hídrol. A rajt és a cél után ez a verseny harmadik csúcspontja, elképesztő lökést ad. A First Avenue-n szívom magamba a tömeg energiáját de nem vagyok kezdő - tudom, hogy itt kell figyelni a tempóra és a pulzusra. Közeledik a 30. kili és itt szokták az emberek elfutni az erejüket, ebből lesz hosszú gyaloglás fél óra múlva. Bár a lábaim tudnák tartani a tempót az iramfutóval, de nagyon lihegek, a 160 feletti pulzus nekem sok a full-marcsin, ennek rossz vége lesz, hagyom elmenni őket.

A Bronxban akkora hangerővel tolják a zenét, hogy beszakad a dobhártyám, egy kis híd be a Bronxba, egy másik híd vissza Manhattanbe, nem hosszú, nem meredek, de nagyon rosszul esik. A két kedvenc táblámat itt látom, egy lelkes nő lengeti, hogy "LAST DAMN BRIDGE" és sok más futóval együtt én is odakiáltok neki, hogy "F..K YEAH!". Még nyolc kili innen, a másik tábla azt írja, hogy "21+ MEANS ADULT WORDS ARE NOW OKAY", vagyis innentől oké káromkodni. Köszi, meglesz, magyarul-angolul felváltva.

Ildit a stratégiai fontosságú 37. km-hez kértem és a legjobb szurkolással fogad Judittal. "Dejóóól nézel ki, csoki, banán, narancs, mit kérsz?" Azt kérem, hogy fusson velem kicsit és ha meg akarok állni, akkor pofozzon fel. A két lány középre vesz és elkezdenek futni velem, én igazábol csak csoszogok, úgy nézünk ki hármasban, mint az öreg Bill Clinton, amikor kimegy a fiatal testőreivel kocogni. A lábaimnak semmi baja, fejben is egyben vagyok, a tekintetem is előre néz - nem szabad a földre nézni, az a vesztesek póza. Az történt viszont, hogy meleg van, 5 fok a jó futóidő, nem a 18. Kokótol kaptam egy marék sótablettát, még sosem használtam, féltávnál kipróbáltam az elsőt majd egy órán belül bedobtam a többit is, annyira jól esett! Ittam mint a ló, rengeteget... illetve épp annyit, hogy ne hányjak, ezt megtanultuk New Jerseyben.

Egy kilit fut velem Ildi és ez átlendít a mélyponton, sikerül nem megállni és beérek a Central Parkba. Sok futó gyalogol körülöttem a két dombot meglátva, de én mosolygok. Két mocsok meredek domb, de az én dombjaim. Megkönnyezem a cicát (egy pumaszobor van a fák között elrejtve a 72. utcánál) és látom, hogy ha az utolsó két mérföldet húsz percen belül hozom, akkor megvan a 4 óra. Sötétül a világ, egy finom határvonalon mozgok, levegőt! Átvillan az agyamon, hogy ha 4 óra felett leszek, akkor minek hajtsak, :01 vagy :05, nem mindegy? Nem mindegy. Ez verseny. Az utolsó mérföldön nem nézek az órára csak tolom.

4:02:05 fért bele ezen a szép napon. Megkapom az érmet, anyám mekkora, mentősök kémlelik, hogy a tömegből kit kell ellátni. Utólag mesélte Juli, aki orvosként önkénteskedett a befutó melletti mentős sátorban, hogy az 50-valahányezer futóból 12.000 fordult meg valamelyik sátorban és legtöbbjüket azonnal infúzióra kötötték, még egy kanál sót is dobtak a szájába. Megkapom a kék poncsómat is, de teljesen jól vagyok rövidujjúban - húsz fok van majdnem. Találkozom Ildiékkel, Viktorékkal a dinerünkben a 72nd/Bway sarkán és egy óra alatt betolok egy maceszgombóc levest, liter izóitalt, liter vízet, fél liter kólát és még szomjas vagyok.

A NYC Marathon tele van történetekkel és a szervezők hetekkel előtte és még hetekkel utána is posztolják oldalukon ezeket - a zolis képemet is megosztották tavaly. A celeb futók idén Alicia Keys (5:50), Ethan Hawke (4:25) és James Blake (3:51) voltak, de náluk nagyobb hírverést kaptak azok, akik nyolc vagy kilenc óra alatt futottak be. Minden verseny után le kell bontani a pályát, vissza kell adni az utcakát délutánra a forgalomnak, de New Yorkban a célvonal még éjfélig üzemel egy generátorral. A járdákon sétálnak az ilyenkor is versenyben lévők, szállingóznak be 80 évesek, egy Irak-veterán lábak nélkül a kezén tolja magát, egy down-kóros versenyző, egy vak futó. A versenyigazgató Peter Ciaccia személyesen adja nyakukba az érmet éjszaka is.

Én is találtam egy inspiráló történetet. A rajthoz tartva kora hajnalban mint a szardíniák voltunk összepréselve a hatos metrón. Itt kezdtem el beszélgetni a mellettem álló nénivel. Vékony volt és egy sportosan elegáns fekete kukás zsákot vett fel a reggeli hűvös ellen, ebben nyomult a rajthoz, csillogó szemekkel. Kérdésemre elmondta, hogy 70 éves, ez zsinórban a huszadik NYC Marathonja, összesen a 68. marcsi. Fiatalon nem futott, ötvenévesen kezdte el. Kevesebb ránc van a szeme körül, mint nekem. Megkerestem, Shirley Scott a teljes neve és 6:59 óra alatt ért célba ma. Én még soká leszek hetven éves, de sejted, hogy hol szeretnék majd lenni: a hatos metrón, egy fekete kukás zsákot viselve.

Kepek: https://goo.gl/photos/wTKLiJQ9ckiQSBZ39

Shirley (70) hajnalban a metrón

Shirley befutó képe késő este

Papírok nélkül - Nashville-ben

Kata és Andris története két külön szálon indul és egy közös szálként folytatódik - mert vége még messze nincs a történetüknek. Londonban ismertem meg őket és az első pillanattól fogva magával ragadott a sztorijuk. Van benne kivándorlás, Amerika papírok nélkül, romantika, visszavándorlás, London és még marathonfutás is. Egy lapon minden, amiről írni szoktam.

Kata egy talpraesett lány Békés megyéből, aki az érettségi után ment Londonba, egy évet dolgozott au-pair lányként, hogy javítsa az angoltudását. Ezzel a családdal volt először Amerikában, itt nem ritka, hogy a nyaralásra is elviszik a nanny-t. Ők intézték neki a turistavízumot, ez a '90-es években még nem volt nehéz. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elhatározza: ő többet akar látni a világból, különösen Amerikába vissza fog menni.

2001-ben elég kezdetleges volt még az Internet mához képest. Már létezett Google, de Magyarországon alíg ismerte valaki. Kata a mezőberényi könyvtárban leült egy gép elé és a népszerű altavizsla.hu keresőn beütötte, hogy "Nashville". Miért pont Tennessee állam fővárosát? Itt volt Katának egy földije és remélte, hogy talán ő tud segíteni szállodai munkát találni egy nyárra, aztán valami majd csak lesz. Még nem létezett Wikipedia sem és valamiért az Altavizsla azt mondta Katának, hogy Nashville a fly-fishingről -a léggyel való horgászásról- híres, véletlenül sem azt, hogy a country zene fővárosa. 

"Már gyerekkorom óta vonzott Amerika, mindig is ott szerettem volna élni, de soha nem gondoltam, hogy ez meg is fog adatni egyszer. Aztán 21 évesen a kalandvágytól hajtva elindultam."

2001 szeptember 13.-át írunk, Kata és szülei mentek Ferihegyre, ahol minden tele volt gépfegyveres katonákkal. A pultnál azt mondták nekik, hogy ma -9/11 után két nappal- bizony nem repül sehová, az amerikai légtér le van zárva, még az is lehet, hogy világháború lesz. Átbukkolták két héttel későbbre és addigra valóban lenyugodott a helyzet annyira, hogy el tudott repülni. Washington DC-ben átszállas, itt az első Immigration vizsgálat. Turistaként jött, legális vízummal, de két héttel 9/11 után mégis félrehívták egy külön szobába, hogy mesélje el bővebben, hogy mit akar itt. Nagyon szűkös angoltudása ellenére nem tojt be, órák múltán is ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony fly-fishinget akar tanulni Nashville-ben. Beengedték. 

Nashville-ben nem volt könnyű szállodai munkát találni, mert 9/11 miatt teljesen leállt a turizmus. Az amerikaiak a világháborúra készültek, rengeteg embert elküldtek a hotelekből. Pár héten belül a már kint élő ismerős segítségével mégis sikerült. Hamar kiderült, hogy ez a magyar lány csak töri az angolt, de mégis jobban kommunikál, mint a többi takarító lány. Ő lett "Katie", aki a szobalányok dolgait intézte a főnökséggel és fordított a többi magyarnak, lengyelnek, szlováknak. Mondták neki a többiek, hogy csináljon jogsit, mert belőle még lehet valaki.

"Szerintem a 2000-es évek elején még nagyon könnyű volt boldogulni papírok nélkül, mert szinte minden papírt valamilyen módon be lehetett szerezni. De ahogy az évek teltek, egyre nehezebb volt kiskapukat találni. Nekem négy államból volt jogsim a 10 év alatt."

Ha sok másik papírnélküli havert szerzel akkor össze tudod rakni a kiskapukat magadnak. Például amíg még érvényes a vízumod, kérhetsz teljesen legális Social Security Card-ot, amire nagy piros betűkkel rá lesz írva, hogy "Nem Dolgozhat". Így semmit nem ér, de mégis regisztrálva vagy az adóhatóságnál. Ezután csinálsz jogsit, elmész tanfolyamra, lerakod a vizsgákat, mindezt egy olyan államban, ahol minimális papírokat kérnek a címed igazolásához, pl. elég egy bankszámlakivonat a nevedre egy az államban lévő címre. Amikor megadják a jogsit, raírják a címed és a Social Security számodat is, de az már nem fér rá, hogy "Nem Dolgozhat". Innentől kezdve ezzel a jogsival vállalsz munkát, igazolod magad, soha többet senki nem fog más papírt kérni tőled USA-ban. Egy 300 milliós ország nyílt ki Kata előtt.

Két és fél évig dolgozott Kata Nashville-ben, szállodákban, éttermekben, később nanny-ként gyerekekre vigyázva. Vett egy kopott Honda Civicet és amikor csak tehette, utazgatott USA-n belül. Ezt a munkát könnyű megtalálni bárhol, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve átköltözött magyar szobatársával Floridába.

2007 december, Petőfi Csarnok, Budapest. Egy Tankcsapda koncerten vagyunk, ahol történetünk másik hőse, András, megismerkedik egy lánnyal (A röhej, hogy azon a koncerten én is ott voltam - a szerk.) A lánynak már zsebében a New York-i repjegye, pár hét múlva költözik, csak egy nyárra - ismerős? Az utolsó hetek sok együttöltött napot hoznak, míg hősünk gondol egyet és ő is megigényli a turistavízumot. Fiatal férfi, minimálbéren dolgozik, kizárt volt, hogy megadják, de Andris a tőle szokott szerény nyugalommal ment a követségre interjúzni és egy fél éves pecséttel távozott.

Andris a búcsubuliján eltöri a lábát, ami akkor kezdett gyanús lenni neki, amikor hajnali négykor már csak egy lábon ment a csocsó a koleszben. Az egyik haver édesanyja bekocsikázik vele a közeli kórházba, ahol kap egy szép zöld járógipszet és két tucat véralvadásgatló szurit, amit aztán saját magának kell belőnie. Felmerült, vajon nem lesz-e gyanús a határon, hogy minek visz többtucat injekciót és minek a cipő másik párja a begipszelt lábra ha csak öt napra megy...? Kiengedték.

New Yorkban a szakmájában tudott feketén dolgozni, nem szórakozott jogsival vagy bármilyen papírral, csak megjelent egy építkezésen: Kell villanyszerelő? Kell. Ennyi. Élt Queensben, Bronxban, mindig volt meló, sosem koccant a hatóságokkal. Bringával járt, nem igazoltatták sosem, bár egyszer elütötte egy autó és az ambulancián tért csak magához egy összevarrt sebbel. Mondták az orvosok, hogy minden rendben, látjuk nincs biztosítása, két hét múlva jöjjön vissza a varratokat kiszedni és a 600 dollárt kifizetni. Andris nem ment vissza és kiszedte a cérnát egyedül.

A szerelem hamar elmúlt a lánnyal, de lakótársak és barátok maradtak. A lány kérdezte egy év után, hogy "Nem megyünk le Miamiba?" Andris: "Mármint hétvégére?" Lány: "Nem, munkat vállalni. Van tenger, homokos part, jó idő..." Andrásnak ennyi elég is volt, költöztek.

Kata és Andris tehát már egy államban, Floridában, de a két másik oldalán, egyelőre nem ismerik egymást. Egy nap Kata lakótársa az iwiw.hu-t lapozva észreveszi, hogy egy régi haverja Miamiban él. Hétvégén tehát átgurulnak kocsival a régi cimborához, ha már itt vannak a szomszédban. Amerika nagy, hamar te is úgy beszélnél, mint Kata, hogy "Öt óra vezetésre innen? Persze, hogy átruccanunk!" Nos, ez a haver együtt pincérkedik Andrissal egy étteremben, így jött létre az első találkozás és elpattant a bizonyos szikra.

Egy héttel később házibuli Katánál, ahova elhívja Andrist is. Ne felejtsük, még mindig 450 km távolságban vannak, de Kata gondolta, ha akarja a fiú, akkor ott lesz. Andris szólt a főnökének az étteremben, hogy vasárnap nem jönne be. El is engedték, de pénteken lebetegedett a kollegája, így ugrott a kimenő. Andris hátán fát lehet vágni, nem az a balhés típus, de most mondta, hogy "Ez nem fair, már lebeszéltem a randit, nem tudsz mást találni?" Mire a főnöke: "Vagy dolgozol, vagy hétfőn már be se gyere!"

- Végül mentél a randira?

- Mentem hát.

- És tényleg kirúgtak?

- Ki hát...

Ez még csak a történet kezdete. A következő részben megtudjuk, miért hagyták ott Katáék Amerikát tíz év papírok nélküli élet után, hogyan került Andris az Ultrabalton (220 km) és a Spartathlon (246 km) versenyek futói közé és hogy milyen volt az élet a hűvös Londonban a napos Miami után.

Nem lesz könnyű elcsípni őket interjúra mostanában, ugyanis éppen Thaiföldön mászkálnak. Mikor jönnek vissza? Hát ez az: csak oda vettek jegyet.