Flashmob Barcelonában

Hogyan csinálj spontán futást ezervalahány futóval egy idegen országban és hogyan fuss sub-4 marathont felkészülés nélkül. Még mindig nem hiszem el egyiket sem, pedig a fotók szerint megtörtént.

Ott folytatom, ahol az előző fejezetet abbahagytuk, vagyis február van és a London Midnight Runners csapat keménymagja azt tervezi, hogy néhányan lefutják a Barcelona Marathont márciusban. Egyre több barátom csatlakozik, jópáran csak a buli kedvéért jönnek le, nem is a verseny miatt, tényleg nem drága a repjegy. De még pesti cimboráim is mennek a marathonra, látom facebookon.

Na jól van, nem tudok ekkora nyomásnak ellenállni, rábeszelem Ildit is egy hosszú hétvégére (egy percbe telt, kedvenc városa, mint kiderült) és egy másik négy perc alatt eldöntöm, hogy akkor már futom én is azt a marcsit. Csak azért kellett ilyen sokat gondolkodnom rajta, mert nálam a novemberi marathon után télen pihi van, nem edzek, csak feltöltődöm. Így volt ez idén is, míg okt-nov 200 km-es hónapok voltak, addig jan-feb éppen csak megkarcoltam a százat - az semmi, pár kocogás. Szóval ez egy party marathon lesz, csak az élmény és a társaság miatt megyek, öregurasan lekocogjuk.

Oana és Joel a pózkirályok

A flashmob magyarul villámcsődület, most néztem meg, nem is rossz fordítás. Nekünk elvileg nem ez volt a célunk, de így utolag kiválóan leírja, hogy mi is történt. Februárban már látszódott, hogy kb. tíz arc megy Barcelonaba a London Midnight Runners csapatból, köztük Greg az alapíto is. Egy marathon előtt mindenki szokott futni egy laza 8-10 kilit a helyszínen, nyilvan mi is, de akkor ez legyen éjfélkor, a név mégis kötelez. Gondoltuk, hogy jó buli lenne, ha néhány helyi arc is csatlakozna hozzánk, de senkit nem ismerünk Barcelonában. Azért csinálunk egy facebook event-et és az egyik csapattag Matteo elküldi három spanyol haverjának, akik nem is barcelonaiak.

Másnap reggel 4.600 ember volt feliratkozva az eventre... További pár hét múlva 12.000 ember és a facebook szerint több százezren látták. Greg és a többiek ijedten néztek, mert mondjuk egy tucat emberre számítottak. Ez egy haveri társaság, semmi cég nincs mögöttük, a londoni éjszakai futásokon az eddig legnagyobb csapat kétszáz fős volt és azt már határeset mozgatni. Az ekkora rendezvényt be kéne jelenteni, de akkor a város kötelez rendőri kiséretre és mentőautókra, ami mind megoldható, csak pénzbe kerül. Az nekünk nincs, belépot meg nem szedhetsz egy spontán éjjeli futásra előre... lesz ami lesz!

Péntek délre megérkezett mindenki a londoni csapatból, délután találkozunk mind a húszan egy terepbejárásra a kikötőben. Vajon hol lehet többezer embert átvinni forgalomtól védve, kellően széles járdán és hol lehet megállni párszor az úton egy kis kondizásra? Mert a Midnight Runners futások mindig tarkítva vannak squatolásokkal, fekvőtámaszokkal, burpeekkel - na de többezer emberrel? Egyébkent mi van, ha csak tíz ember jön le? Semmi, mi ugyanolyan jól fogjuk érezni magunkat, éjfélkor futni Barcelona Beach-en magában is jó dolog. Nagy a tanácstalanság az arcunkon, fogalmunk sincs, hogy mi vár ma éjfélkor.

A pontos találkozó helyszínt csak három órával az event előtt publikáljuk facebookon, Plaça de les Drassanes, este tíz óra, lesz zene meg futás, gyertek. Hoztuk Londonból nem csak a szokásos kézben hordozható vezéteknélküli hangszóróinkat, hanem a hátizsák méretü beatboxokat is, amik szintén wireless kapják a zenét. Mindegyik ugyanazt a playlistet játssza szinkronban és állati jól szólnak, komoly disco hangerővel, beszakad a dobhártyád. És ebből van három...

Este tíz előtt fél órával még alig vagyunk ötvenen, de már ezek is beszélnek mindenféle nyelvet. Dumálunk velük, több országból jött maratonfutók, németek, svédek, magyarok, amerikaiak, angolok. Az időpont előtt negyed órával aztán elszakad valami, minden irányból tömött sorokban jönnek az emberek és már nem tudunk beszélgetni, csak tátott szájjal nézzük mi történik. Tanya és én nagy kamerával körözünk a tömegben, mint két ausztrál juhászkutya, probáljuk megörökíteni az esemény méretét és energiáját. Tízkor már pattanásig feszült az izgalom, én vagyok a szervezők egyike, de én sem tudom, hogy most mi lesz, Greg majd biztos feláll valamire aztán mond pár szót...

Greg felül George nyakába, Oanát pedig Joel veszi fel, angolul és spanyolul kiáltanak a tömeghez, csak pár mondatot mondanak, aminek a vége Greg szokásos csatakiáltása:

- When I say Midnight, you say Runners... Midnight??
- R U N N E R S !!
- Midnight ??
- R U N N E R S !!
- Midnight ??
- R U N N E R S !!

Port of Barcelona és a mezőny vége

Legalább ezren vagyunk, de efelett saccolja meg az, aki szokott ilyen tömegeket látni, én csak annyit tudok, hogy előttem egy kilóméterre is csak futókat látok tömött sorokban és nem látom a végét. Megszólalnak a hangszórók, atom hangos a zene és elindul a tömeg a kikötőből a beach felé, futva, énekelve, ugrálva, éljenezve. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy ki az a London Midnight Runners, de nem baj, eljöttek, futnak, szó szerint remeg a talaj alattunk!

Egy órával később, tíz km futás és nágy squatolós megálló után a hatalmas tömeg a Barcelona Beach homokos partján ugrál, a zene még mindig dübörög, úgy látom itt nem lesz beszédmondás, csak egy nagy organizmusként ugrál a tömeg és ünnepli a nem tudom mit... magukat. Egyetlen rendőrautó csatlakozott hozzánk a futás során, felkapcsolta a szirénáját, de hang nélkül, csak jelezte, hogy itt vagyunk ha kellünk. Korrekt, bár kiváncsi lennék, hogy a rádión mit szólt be a központba, amikor meglátta a több mint ezer futót a parton, ezek vajon miért tüntetnek?

A Grand Finale

Tíz percig tart ez a rendkívüli ünneplés a parton, sok szelfi készül, majd kikapcsoljuk a zenét és néznek az emberek, hogy ennyi? Ja, ennyi. Nem hazudok, öt perc múlva egyetlen pofa sem volt a parton. A tökéletes flashmob.

Képek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/MidnightRunnersInBarca

--------

A vasárnap reggel korán kezdődik, 8:30-kor van a rajt, vagyis 6 előtt reggelizünk, amit tegnap este vettünk a boltban, mert a hotelben még nincs nyitva a breki. Barcelona a tökéletes város, kellően kicsi hogy könnyen odaérj bárhova, de elég nagy, hogy már legyen metró. A rajtnál nem sikerul találkoznom a londoni csapatommal, Ildi kisér és nyugtat, hogy ne féljek, jó lesz. Felkészules nélkül marcsira jönni? Legkésőbb most felmerül, hogy elment-e az eszem, a 42.2 nem játék. Egyedül állok 20.000 rajtoló között, furcsa érzés, amikor megüti a fülem magyar szó, pont előttem áll két fiú és két lány, magyarok, éppen szelfiznek. Beugrok a képbe hátulról, tízpontos photobomb, méltatlankodva fordulnak hátra. Meglátják a trikómon a "Tűnj ki a tömegből, csak FUSS" feliratot és kérdezik: Te is magyar? Bemutatkozom, mire az egyik srác azt mondja, Várj, nem te szoktál a futóblogon írni? Nyújorkról? Közben az egyik lány már be is taggel a fotón, amit már posztol is. Szerintem nekem elverik a kis seggem otthon, hogy a rajt előtt miféle szöszik jelölnek be, de közben eldörren a rajt, na koncentráljuk.

A tízpontos photobomb

Minden izgalom eltűnik, egy marathon mezőnyben úgy érzem magam, mint a delfin, akit visszaengednek az óceánba. Boldog vagyok, elememben vagyok, mekkora hangulat van, mindenki mosolyog, haha, na megnézlek titeket három óra múlva. Felkészülés hiányában nincs tervem de így nincs semmilyen nyomás sem, úgy futok, ahogy kényelmes. Csak arra figyelek, hogy elegáns legyek, könnyed, mint egy gazella, mert ettől fog sokáig tartani a gép, nem az óvatos csoszogástól. Ildi ír SMS-t, hogy 27 km-nél vár a piros bringáknál a metrómegálló után, meglepően hamar odaérek. Közben találkozom még két magyarral, elsőbálozók, hallottam, ahogy dumáltak mellettem. Összefutok véletlenül Újhelyi Tamással is, akit két éve láttam utoljára a palacsintabulimon a New York Marathon előtt, most meg itt csámpázik előttem Barcelonában.

Egy éve volt pontosan a Paris Marathon, ahol 30 km-től futott velem Ildi, de már nem tudott segíteni rajtam, beszédképtelen túlélő módban érkeztem meg akkor a találkozónkhoz és onnan csak romlott. Ma nem tudom mi van, de ógy találkozom vele, hogy éppen csak bemelegedtem, még van bőven tartalékom, a 4 órás marcsi tempóján belül vagyunk és ezen mindketten meg vagyunk lepődve. 27 km-től a végéig kisér Ildi, nem sokat beszélünk, de rengeteget jelent. Így nem fordulok be, van kihez szólni, van kit figyelni a tömegben, hogy el ne hagyjam, friss maradok fejben is. Tartsuk ezt az 5:40-et, kérdi 35 kilinél? Aha, jó lesz, mondom erősen lihegve. És onnantól ő figyeli a tempót, szól ha gyors vagy lassú vagyok.

A marathon utolsó pár kilómétere olyan, mint egy kényszerleszállás. A pilóták úgy hívják, hogy crash landing és én is inkább erre gondolok. Ahogy a filmben látod James Bondot zuhanni, úgy zuhanok én is. Nincs már üzemanyag, a hajtómű csak lendületből pörög, minden műszer villog és sípol, hogy baj van, de te úgy csinálsz, mintha kontrollálnád a dolgot. Letörik a jobb szárny, ez nem leszállás hanem becsapódás lesz de tudom, hogy a sok műszer közül csak egyre kell figyelni: a pulzusra. Piros már az is, 171-et ver percenként de ezt még pont öt percig bírnia kell, utána felrobban és elájulok. Honnan tudom? Mert már csináltam olyat. Na hol fogunk becsapódni, 41 kilinél vagy kibírja a célig? Csőlátás van, előttem hullanak ki a versenyzők, Ildi kiszáll a mezőnyből és a járdán fut tovább, nem lassulok, 175 a pulzus, még négyszáz méter, fokusz, kar lendül, lélegezz... LEVEGŐ!!

Ez volt a 13. maratonom, márc. 13.-án, 3:57 óra alatt, életem második legjobb ideje, de a legprofibb versenyemnek tartom. A gépem lezuhant, de pontosan a célban robbant fel és én mint egy katapultálás után fekszem pár percet a földön, Barcelona közepén egy éremmel a nyakamban. Felkelek, meglátom a magyar elsőbálozó srácot, akit tizenöt kilinél láttam utoljára, sikerült négy órán belül, elsőre, de most görcsöl a combja, mondom feküdjön hanyatt, lenyújtom a lábát. Megtalálom Ildit és a nyakába borulok, nélküle sehol sem lennék... Megtaláljuk a Midnight Runners-eseket majd egyszercsak szembejön Sziszi, akivel a Vienna Marathont futottam együtt két éve és azóta nem láttam, a feleségét keresi.

Sportos páros

Még bő egy órát maradunk, hogy a csapatunk utolsó tagja is befusson, a fiatal Ben 3:06-ot tolt, a 48 éves -és ezzel a fiatal társaságban egy kicsit furcsán festő- Janet pedig 3:08-at, ezzel harmadik lett a kategóriájában és csalódott volt! Az utolsó srác öt óra felett jött be, de megvárjuk, mert ez egy ilyen csapat. Ez volt Barcelona, nézem a képeket és még most sem hiszem el, hogy ez megtörtént.

Képek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/BarcelonaMarathon