Flashmob Barcelonában

Hogyan csinálj spontán futást ezervalahány futóval egy idegen országban és hogyan fuss sub-4 marathont felkészülés nélkül. Még mindig nem hiszem el egyiket sem, pedig a fotók szerint megtörtént.

Ott folytatom, ahol az előző fejezetet abbahagytuk, vagyis február van és a London Midnight Runners csapat keménymagja azt tervezi, hogy néhányan lefutják a Barcelona Marathont márciusban. Egyre több barátom csatlakozik, jópáran csak a buli kedvéért jönnek le, nem is a verseny miatt, tényleg nem drága a repjegy. De még pesti cimboráim is mennek a marathonra, látom facebookon.

Na jól van, nem tudok ekkora nyomásnak ellenállni, rábeszelem Ildit is egy hosszú hétvégére (egy percbe telt, kedvenc városa, mint kiderült) és egy másik négy perc alatt eldöntöm, hogy akkor már futom én is azt a marcsit. Csak azért kellett ilyen sokat gondolkodnom rajta, mert nálam a novemberi marathon után télen pihi van, nem edzek, csak feltöltődöm. Így volt ez idén is, míg okt-nov 200 km-es hónapok voltak, addig jan-feb éppen csak megkarcoltam a százat - az semmi, pár kocogás. Szóval ez egy party marathon lesz, csak az élmény és a társaság miatt megyek, öregurasan lekocogjuk.

Oana és Joel a pózkirályok

A flashmob magyarul villámcsődület, most néztem meg, nem is rossz fordítás. Nekünk elvileg nem ez volt a célunk, de így utolag kiválóan leírja, hogy mi is történt. Februárban már látszódott, hogy kb. tíz arc megy Barcelonaba a London Midnight Runners csapatból, köztük Greg az alapíto is. Egy marathon előtt mindenki szokott futni egy laza 8-10 kilit a helyszínen, nyilvan mi is, de akkor ez legyen éjfélkor, a név mégis kötelez. Gondoltuk, hogy jó buli lenne, ha néhány helyi arc is csatlakozna hozzánk, de senkit nem ismerünk Barcelonában. Azért csinálunk egy facebook event-et és az egyik csapattag Matteo elküldi három spanyol haverjának, akik nem is barcelonaiak.

Másnap reggel 4.600 ember volt feliratkozva az eventre... További pár hét múlva 12.000 ember és a facebook szerint több százezren látták. Greg és a többiek ijedten néztek, mert mondjuk egy tucat emberre számítottak. Ez egy haveri társaság, semmi cég nincs mögöttük, a londoni éjszakai futásokon az eddig legnagyobb csapat kétszáz fős volt és azt már határeset mozgatni. Az ekkora rendezvényt be kéne jelenteni, de akkor a város kötelez rendőri kiséretre és mentőautókra, ami mind megoldható, csak pénzbe kerül. Az nekünk nincs, belépot meg nem szedhetsz egy spontán éjjeli futásra előre... lesz ami lesz!

Péntek délre megérkezett mindenki a londoni csapatból, délután találkozunk mind a húszan egy terepbejárásra a kikötőben. Vajon hol lehet többezer embert átvinni forgalomtól védve, kellően széles járdán és hol lehet megállni párszor az úton egy kis kondizásra? Mert a Midnight Runners futások mindig tarkítva vannak squatolásokkal, fekvőtámaszokkal, burpeekkel - na de többezer emberrel? Egyébkent mi van, ha csak tíz ember jön le? Semmi, mi ugyanolyan jól fogjuk érezni magunkat, éjfélkor futni Barcelona Beach-en magában is jó dolog. Nagy a tanácstalanság az arcunkon, fogalmunk sincs, hogy mi vár ma éjfélkor.

A pontos találkozó helyszínt csak három órával az event előtt publikáljuk facebookon, Plaça de les Drassanes, este tíz óra, lesz zene meg futás, gyertek. Hoztuk Londonból nem csak a szokásos kézben hordozható vezéteknélküli hangszóróinkat, hanem a hátizsák méretü beatboxokat is, amik szintén wireless kapják a zenét. Mindegyik ugyanazt a playlistet játssza szinkronban és állati jól szólnak, komoly disco hangerővel, beszakad a dobhártyád. És ebből van három...

Este tíz előtt fél órával még alig vagyunk ötvenen, de már ezek is beszélnek mindenféle nyelvet. Dumálunk velük, több országból jött maratonfutók, németek, svédek, magyarok, amerikaiak, angolok. Az időpont előtt negyed órával aztán elszakad valami, minden irányból tömött sorokban jönnek az emberek és már nem tudunk beszélgetni, csak tátott szájjal nézzük mi történik. Tanya és én nagy kamerával körözünk a tömegben, mint két ausztrál juhászkutya, probáljuk megörökíteni az esemény méretét és energiáját. Tízkor már pattanásig feszült az izgalom, én vagyok a szervezők egyike, de én sem tudom, hogy most mi lesz, Greg majd biztos feláll valamire aztán mond pár szót...

Greg felül George nyakába, Oanát pedig Joel veszi fel, angolul és spanyolul kiáltanak a tömeghez, csak pár mondatot mondanak, aminek a vége Greg szokásos csatakiáltása:

- When I say Midnight, you say Runners... Midnight??
- R U N N E R S !!
- Midnight ??
- R U N N E R S !!
- Midnight ??
- R U N N E R S !!

Port of Barcelona és a mezőny vége

Legalább ezren vagyunk, de efelett saccolja meg az, aki szokott ilyen tömegeket látni, én csak annyit tudok, hogy előttem egy kilóméterre is csak futókat látok tömött sorokban és nem látom a végét. Megszólalnak a hangszórók, atom hangos a zene és elindul a tömeg a kikötőből a beach felé, futva, énekelve, ugrálva, éljenezve. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy ki az a London Midnight Runners, de nem baj, eljöttek, futnak, szó szerint remeg a talaj alattunk!

Egy órával később, tíz km futás és nágy squatolós megálló után a hatalmas tömeg a Barcelona Beach homokos partján ugrál, a zene még mindig dübörög, úgy látom itt nem lesz beszédmondás, csak egy nagy organizmusként ugrál a tömeg és ünnepli a nem tudom mit... magukat. Egyetlen rendőrautó csatlakozott hozzánk a futás során, felkapcsolta a szirénáját, de hang nélkül, csak jelezte, hogy itt vagyunk ha kellünk. Korrekt, bár kiváncsi lennék, hogy a rádión mit szólt be a központba, amikor meglátta a több mint ezer futót a parton, ezek vajon miért tüntetnek?

A Grand Finale

Tíz percig tart ez a rendkívüli ünneplés a parton, sok szelfi készül, majd kikapcsoljuk a zenét és néznek az emberek, hogy ennyi? Ja, ennyi. Nem hazudok, öt perc múlva egyetlen pofa sem volt a parton. A tökéletes flashmob.

Képek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/MidnightRunnersInBarca

--------

A vasárnap reggel korán kezdődik, 8:30-kor van a rajt, vagyis 6 előtt reggelizünk, amit tegnap este vettünk a boltban, mert a hotelben még nincs nyitva a breki. Barcelona a tökéletes város, kellően kicsi hogy könnyen odaérj bárhova, de elég nagy, hogy már legyen metró. A rajtnál nem sikerul találkoznom a londoni csapatommal, Ildi kisér és nyugtat, hogy ne féljek, jó lesz. Felkészules nélkül marcsira jönni? Legkésőbb most felmerül, hogy elment-e az eszem, a 42.2 nem játék. Egyedül állok 20.000 rajtoló között, furcsa érzés, amikor megüti a fülem magyar szó, pont előttem áll két fiú és két lány, magyarok, éppen szelfiznek. Beugrok a képbe hátulról, tízpontos photobomb, méltatlankodva fordulnak hátra. Meglátják a trikómon a "Tűnj ki a tömegből, csak FUSS" feliratot és kérdezik: Te is magyar? Bemutatkozom, mire az egyik srác azt mondja, Várj, nem te szoktál a futóblogon írni? Nyújorkról? Közben az egyik lány már be is taggel a fotón, amit már posztol is. Szerintem nekem elverik a kis seggem otthon, hogy a rajt előtt miféle szöszik jelölnek be, de közben eldörren a rajt, na koncentráljuk.

A tízpontos photobomb

Minden izgalom eltűnik, egy marathon mezőnyben úgy érzem magam, mint a delfin, akit visszaengednek az óceánba. Boldog vagyok, elememben vagyok, mekkora hangulat van, mindenki mosolyog, haha, na megnézlek titeket három óra múlva. Felkészülés hiányában nincs tervem de így nincs semmilyen nyomás sem, úgy futok, ahogy kényelmes. Csak arra figyelek, hogy elegáns legyek, könnyed, mint egy gazella, mert ettől fog sokáig tartani a gép, nem az óvatos csoszogástól. Ildi ír SMS-t, hogy 27 km-nél vár a piros bringáknál a metrómegálló után, meglepően hamar odaérek. Közben találkozom még két magyarral, elsőbálozók, hallottam, ahogy dumáltak mellettem. Összefutok véletlenül Újhelyi Tamással is, akit két éve láttam utoljára a palacsintabulimon a New York Marathon előtt, most meg itt csámpázik előttem Barcelonában.

Egy éve volt pontosan a Paris Marathon, ahol 30 km-től futott velem Ildi, de már nem tudott segíteni rajtam, beszédképtelen túlélő módban érkeztem meg akkor a találkozónkhoz és onnan csak romlott. Ma nem tudom mi van, de ógy találkozom vele, hogy éppen csak bemelegedtem, még van bőven tartalékom, a 4 órás marcsi tempóján belül vagyunk és ezen mindketten meg vagyunk lepődve. 27 km-től a végéig kisér Ildi, nem sokat beszélünk, de rengeteget jelent. Így nem fordulok be, van kihez szólni, van kit figyelni a tömegben, hogy el ne hagyjam, friss maradok fejben is. Tartsuk ezt az 5:40-et, kérdi 35 kilinél? Aha, jó lesz, mondom erősen lihegve. És onnantól ő figyeli a tempót, szól ha gyors vagy lassú vagyok.

A marathon utolsó pár kilómétere olyan, mint egy kényszerleszállás. A pilóták úgy hívják, hogy crash landing és én is inkább erre gondolok. Ahogy a filmben látod James Bondot zuhanni, úgy zuhanok én is. Nincs már üzemanyag, a hajtómű csak lendületből pörög, minden műszer villog és sípol, hogy baj van, de te úgy csinálsz, mintha kontrollálnád a dolgot. Letörik a jobb szárny, ez nem leszállás hanem becsapódás lesz de tudom, hogy a sok műszer közül csak egyre kell figyelni: a pulzusra. Piros már az is, 171-et ver percenként de ezt még pont öt percig bírnia kell, utána felrobban és elájulok. Honnan tudom? Mert már csináltam olyat. Na hol fogunk becsapódni, 41 kilinél vagy kibírja a célig? Csőlátás van, előttem hullanak ki a versenyzők, Ildi kiszáll a mezőnyből és a járdán fut tovább, nem lassulok, 175 a pulzus, még négyszáz méter, fokusz, kar lendül, lélegezz... LEVEGŐ!!

Ez volt a 13. maratonom, márc. 13.-án, 3:57 óra alatt, életem második legjobb ideje, de a legprofibb versenyemnek tartom. A gépem lezuhant, de pontosan a célban robbant fel és én mint egy katapultálás után fekszem pár percet a földön, Barcelona közepén egy éremmel a nyakamban. Felkelek, meglátom a magyar elsőbálozó srácot, akit tizenöt kilinél láttam utoljára, sikerült négy órán belül, elsőre, de most görcsöl a combja, mondom feküdjön hanyatt, lenyújtom a lábát. Megtalálom Ildit és a nyakába borulok, nélküle sehol sem lennék... Megtaláljuk a Midnight Runners-eseket majd egyszercsak szembejön Sziszi, akivel a Vienna Marathont futottam együtt két éve és azóta nem láttam, a feleségét keresi.

Sportos páros

Még bő egy órát maradunk, hogy a csapatunk utolsó tagja is befusson, a fiatal Ben 3:06-ot tolt, a 48 éves -és ezzel a fiatal társaságban egy kicsit furcsán festő- Janet pedig 3:08-at, ezzel harmadik lett a kategóriájában és csalódott volt! Az utolsó srác öt óra felett jött be, de megvárjuk, mert ez egy ilyen csapat. Ez volt Barcelona, nézem a képeket és még most sem hiszem el, hogy ez megtörtént.

Képek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/BarcelonaMarathon

Felismertek a New York Marathonon!

Visszatértem ötödszörre is a New York Marathonra, újra magával ragadott a város őszi hangulata, a Central Park színei, a régi kocsmám a kedvenc zenémmel, az utcák, az emberek és a verseny maga.

Tavaly fotóskent vettem részt a versenyen és meg kell mondjam, hogy az is nagyon jó. Másoknak szurkolni és képeken megörökíteni a hangulatot - a kézibringás kép Zolival és a kislánnyal életem egyik legjobb élménye marad örökre. Ezen a héten a város teljesen átalakul, várják azt a 200.000 embert, akik megrohanják a várost pár napra, már az Immigration Officer a reptéren is mosolyogva kérdezi a tervezett időmet és sok sikert kíván.

Rajtszámfelvétel - nincs visszaút

New York-i befutónál többszáz zászló díszíti a finist, két lelátót építenek fel a Central Park közepén és péntek este 125 nemzet vonulhat fel ünnepélyesen, mint egy kis Olimpián. A szervezők adnak minden országnak egy önkéntest, aki viszi a HUNGARY táblát, egy hatalmas zászlót és egy csomó kicsit is, hogy szépen tudjunk felvonulni - cserébe azt kérik, hogy ha tudunk, népviseletben jöjjünk. Mi nem voltunk ennyire profik, bár Ági piros-fehér-zöld rúzzsal kipingálta mindenki arcát. A franciák bezzeg muskétásnak öltözve jöttek egy Eiffel toronnyal az egyikük nyakában, a skótok skótszoknyában skótdudával, a japánok selyemkimonóban. Ó... és az osztrák bácsi, aki bőrgatyában nyomult egy szaxofonnal, meglátta a magyar csajokat és elkezdte szaxizni az "Az a szép, az a szép" című nótát.

Magyarok a megnyitón

Osztrák bácsi a szaxin

A 32-szeres NY maratonisták külön kategória

Szombatra a NYCM szervezői kitaláltak egy különversenyt a szurkolóknak, az oldalbordáknak. Csak 5 km, de nem akárhol: az ENSZ épületénél indul, a Times Square előtt fordulsz jobbra és a Central Parkban van a finish, a vasárnapi maraton zászlókkal díszített befutóján. Ildi és Judit tehát reggel 7-kor már futónaciban kocognak a lezárt 42. utcán a rajthoz, miután rájöttünk, hogy a Crosstown busz a verseny miatt nem jár. Ildinek még mindig sérült a bokája a walesi versenyünk óta, de ő képtelen csak úgy kocogni. A 119. helyen fut be az 5200-as női mezőnyben. Ha verseny, akkor verseny.

Én ellenben tényleg csak kocogok délután egy utolsó átmozgatót a Central Parkban. Rengetegen vannak, minden versenyző landolt már, mindenki felvette a rajtszámát és aki csak tud, a központi ligetben lazul. Én a Museum of the City of New York felé tartok a Fifth Avenue-nál. A múzeum először csinált kiállítást a NYCM történetéről, idén 45 éves a verseny ugyanis. Hirdettek egy pályázatot is, küldtem be pár képet még hónapokkal ezelőtt és beválasztottak! Még soha semmilyen publikus helyen nem volt képem kiállítva ezelőtt. Stílusosan futócipőben, lihegve és kimelegedve, egy NYC Marathon pólóban jelentem meg és meghatódva néztem a kb. 100 kiállított képet. Nem tudtam megállni és vártam egy kicsit az én képemtől tíz lépésre, hátha megáll valaki előtte, hátha hümmögnek elismerően. És megálltak, és hümmögtek.

A Museum of New York City-ben a képem

Vettem egy új kamerát, full frame-re váltok, marad a Nikon. A fotósboltból kifordulva sétálok a Madison Square felé, a park a vasalóépülettel. Amióta NY-ba járok próbálok megörökíteni egy bizonyos pillanatot, amit sokszor láttam, de sosem tudtam rendesen elkapni. Amikor kilép egy szép nő vagy ferfi vagy pár a járdára és lendületből teszi fel a kezét leinteni egy taxit. Éppen a Flatiron Buildinget próbálom bepréselni a képkeretbe valahogyan, vakít a szembefény, ügyetlenkedek az új masinával, amikor pár lépéssel előttem egy csinos lány lép le a járdáról. Az őszi nap megcsillan haján, remélem arra készül amire gondolok, fordulok a kamerával, lendül a keze és "katt"! Utána még percekig állt ott, mert foglalt volt minden taxi és szerintem látta, hogy fotózom, de nem nézett rám. Nekem így volt tökéletes.

A Madison Square-en taxit fogni

A palacsintaparty jól sikerült idén is, voltunk 18-an futók és még ugyanennyi oldalborda, Péter rengeteg tésztát csinált, Kokó pedig szórakoztatta a közönséget. Volt köztünk 2:40 órás maratonista és 5 óra feletti is, elsőbálozó és többtucatnyi maratonos veterán. A facebookos csoporton keresztül mindenkihez eljutottak a versennyel kapcsolatos kritikus infók, amit az évek alatt saját káromon tanultam meg itt. A fontosabb, hogy egy csapatot kovácsoltunk, akik nagyrésze sosem találkozott, de hónapok óta együtt izgultunk, tudjuk ki honnan jön és mit tervez holnap. Nagyon jó úgy befutni, hogy nem csak magaddal vagy elfoglalva, hanem az első gondolatod az, hogy "Hol vannak a srácok, a többieknek hogyan sikerült?"

Vasárnap reggel meleg van, szerencsére nem kell egy alu-lepedőn kívul semmi ahhoz, hogy ne fázzak. Pedig tegnap este egy tök csini fekete női legginget vettem magamnak Harlemben öt dollárért, hogy majd azt dobom el a rajtnál, de nem került bevetésre. Ildi és Judit átkompoznak velünk Staten Islandre, alig pár óra alatt 60.000 indulónak kell kihajóznia a rajthoz, de itt elbúcsúzunk és csak Kokó meg én megyünk tovább. Kokó nem csak jó fej, de tapasztalt maratonista, most már New Yorkban is. Kicsit beszélgetünk a buszon, de hallgatunk is. Ilyenkor már össze kell szedni magad fejben, kell egy kis csönd neki is, nekem is.

A buszon odalép hozzánk egy srác, mint kiderült Attilának hívják.
- Sziasztok, ti is magyarok?
Mielőtt válaszolni tudnánk, rögtön ránkcsodálkozik:
- Oh, Kokó? Szevasz!!
Hát igen, csak tízmillió ember ismeri Kokó arcát. De várj, folytatja:
- És te... nem a futóblogon szoktál írni?
De igeeeen, felismert egy olvasó, tanúm van rá, itt haljak meg! Odafordulok Kokóhoz:
- Azt vágod, hogy engem is felismernek az utcán New Yorkban és nekem még bunyóznom se kellett hozzá?
Kokó széttárja karjait és De Niro-s arcot vágva elismerően bólogat.

A rajt fergeteges, egy igazi ágyut sütnek el mellbevágó robajjal de előtte még elénekli valaki az amerikai himnuszt. Csak később olvasom, hogy Susanna Phillips operaénekes hangját hallottuk, aki a himnusz után lemászott a rajtvonalhoz és lefutotta a maratont... Felkanyarodunk a Verrazzano Bridge-re és szokatlanul tömeg van. Jahogy felbontottak két sávot a hídon, hát igen, az nem segít, elveszítek 1.5 percet az első mérföldön. Ideje megemlítsem, hogy ma nem kocogni jöttem hanem csúcsot dönteni, 3:50-nel meglenne a legjobb marcsi, 3:58 óra kellene a legjobb NY marcsihoz. Jól ment a felkészülés, erősnek érzem magam, de hosszú a 42 km, lehet bármi. Keresek egy iramfutót, de nem találok egyet sem, így az órámat követve tartom a tervezett tempót és 10 km-re fokozatosan behozom a kezdeti lemaradást. Ilyenkorra már érzed, hogy milyen napod van és ma jól érzem magam, megvan a ritmus. Brooklynban lepacsizok Hollaubek Petiékkel, egy nem szerény méretű magyar zászló alatt állnak precízen a megbeszélt ponton, az IT-sok ilyenek.

Minden nagyon gyorsan megy féltávig és ez jó, élvezem a rockzenekarokat, nézem a fürtös srácokat az ortodox zsidónegyedben, a gospel kórust a fekete templom előtt, milliók szurkolnak. Beér engem a 3:45 órás iramfutó és a nyáj, ami követi. Ez az ÉN tempóm, csatlakozom és együtt megyünk fel a Queensboro Bridge-re. 25 km-nél nagyon nehéz a meredek híd és bár az iramfutó rendes, látványosan visszavesz a tempóból, hogy ne ölje meg a csapatot -a hídrol lefelé úgyis behozzuk- de még ezt a tempót is csak úgy tudom tartani vele, hogy kigúvad a szemem és hörgök az oxigénhiánytól. Nem hagysz itt... most még nem, lihegek, de még van bennem erő, hasizom feszül, karok lendülnek, lélegezz!! Tolom fel a hídra a csapattal. Sokan leszakadnak, pedig másfél percet veszítettünk a tervhez képest, amit még be kell hozni később.

Manhattanbe szédítő tempóval szakadunk be, simán behozzuk a QBB-n elvesztett perceket, lobog a hajunk és őrjöng a tömeg, ahogy lekanyarodunk a hídrol. A rajt és a cél után ez a verseny harmadik csúcspontja, elképesztő lökést ad. A First Avenue-n szívom magamba a tömeg energiáját de nem vagyok kezdő - tudom, hogy itt kell figyelni a tempóra és a pulzusra. Közeledik a 30. kili és itt szokták az emberek elfutni az erejüket, ebből lesz hosszú gyaloglás fél óra múlva. Bár a lábaim tudnák tartani a tempót az iramfutóval, de nagyon lihegek, a 160 feletti pulzus nekem sok a full-marcsin, ennek rossz vége lesz, hagyom elmenni őket.

A Bronxban akkora hangerővel tolják a zenét, hogy beszakad a dobhártyám, egy kis híd be a Bronxba, egy másik híd vissza Manhattanbe, nem hosszú, nem meredek, de nagyon rosszul esik. A két kedvenc táblámat itt látom, egy lelkes nő lengeti, hogy "LAST DAMN BRIDGE" és sok más futóval együtt én is odakiáltok neki, hogy "F..K YEAH!". Még nyolc kili innen, a másik tábla azt írja, hogy "21+ MEANS ADULT WORDS ARE NOW OKAY", vagyis innentől oké káromkodni. Köszi, meglesz, magyarul-angolul felváltva.

Ildit a stratégiai fontosságú 37. km-hez kértem és a legjobb szurkolással fogad Judittal. "Dejóóól nézel ki, csoki, banán, narancs, mit kérsz?" Azt kérem, hogy fusson velem kicsit és ha meg akarok állni, akkor pofozzon fel. A két lány középre vesz és elkezdenek futni velem, én igazábol csak csoszogok, úgy nézünk ki hármasban, mint az öreg Bill Clinton, amikor kimegy a fiatal testőreivel kocogni. A lábaimnak semmi baja, fejben is egyben vagyok, a tekintetem is előre néz - nem szabad a földre nézni, az a vesztesek póza. Az történt viszont, hogy meleg van, 5 fok a jó futóidő, nem a 18. Kokótol kaptam egy marék sótablettát, még sosem használtam, féltávnál kipróbáltam az elsőt majd egy órán belül bedobtam a többit is, annyira jól esett! Ittam mint a ló, rengeteget... illetve épp annyit, hogy ne hányjak, ezt megtanultuk New Jerseyben.

Egy kilit fut velem Ildi és ez átlendít a mélyponton, sikerül nem megállni és beérek a Central Parkba. Sok futó gyalogol körülöttem a két dombot meglátva, de én mosolygok. Két mocsok meredek domb, de az én dombjaim. Megkönnyezem a cicát (egy pumaszobor van a fák között elrejtve a 72. utcánál) és látom, hogy ha az utolsó két mérföldet húsz percen belül hozom, akkor megvan a 4 óra. Sötétül a világ, egy finom határvonalon mozgok, levegőt! Átvillan az agyamon, hogy ha 4 óra felett leszek, akkor minek hajtsak, :01 vagy :05, nem mindegy? Nem mindegy. Ez verseny. Az utolsó mérföldön nem nézek az órára csak tolom.

4:02:05 fért bele ezen a szép napon. Megkapom az érmet, anyám mekkora, mentősök kémlelik, hogy a tömegből kit kell ellátni. Utólag mesélte Juli, aki orvosként önkénteskedett a befutó melletti mentős sátorban, hogy az 50-valahányezer futóból 12.000 fordult meg valamelyik sátorban és legtöbbjüket azonnal infúzióra kötötték, még egy kanál sót is dobtak a szájába. Megkapom a kék poncsómat is, de teljesen jól vagyok rövidujjúban - húsz fok van majdnem. Találkozom Ildiékkel, Viktorékkal a dinerünkben a 72nd/Bway sarkán és egy óra alatt betolok egy maceszgombóc levest, liter izóitalt, liter vízet, fél liter kólát és még szomjas vagyok.

A NYC Marathon tele van történetekkel és a szervezők hetekkel előtte és még hetekkel utána is posztolják oldalukon ezeket - a zolis képemet is megosztották tavaly. A celeb futók idén Alicia Keys (5:50), Ethan Hawke (4:25) és James Blake (3:51) voltak, de náluk nagyobb hírverést kaptak azok, akik nyolc vagy kilenc óra alatt futottak be. Minden verseny után le kell bontani a pályát, vissza kell adni az utcakát délutánra a forgalomnak, de New Yorkban a célvonal még éjfélig üzemel egy generátorral. A járdákon sétálnak az ilyenkor is versenyben lévők, szállingóznak be 80 évesek, egy Irak-veterán lábak nélkül a kezén tolja magát, egy down-kóros versenyző, egy vak futó. A versenyigazgató Peter Ciaccia személyesen adja nyakukba az érmet éjszaka is.

Én is találtam egy inspiráló történetet. A rajthoz tartva kora hajnalban mint a szardíniák voltunk összepréselve a hatos metrón. Itt kezdtem el beszélgetni a mellettem álló nénivel. Vékony volt és egy sportosan elegáns fekete kukás zsákot vett fel a reggeli hűvös ellen, ebben nyomult a rajthoz, csillogó szemekkel. Kérdésemre elmondta, hogy 70 éves, ez zsinórban a huszadik NYC Marathonja, összesen a 68. marcsi. Fiatalon nem futott, ötvenévesen kezdte el. Kevesebb ránc van a szeme körül, mint nekem. Megkerestem, Shirley Scott a teljes neve és 6:59 óra alatt ért célba ma. Én még soká leszek hetven éves, de sejted, hogy hol szeretnék majd lenni: a hatos metrón, egy fekete kukás zsákot viselve.

Kepek: https://goo.gl/photos/wTKLiJQ9ckiQSBZ39

Shirley (70) hajnalban a metrón

Shirley befutó képe késő este

A legnagyobb félmarathon a világon

Néhány futóversenyre akkora a túljelentkezés, hogy csak sorsolással lehet bejutni. Idén háromból egy a mérlegem: nem sorsoltak ki a New York és a London Marathonra, de kisorsoltak a Great North Run-ra, Newcastle-ban. Két éve már voltam itt, akkor nem írtam róla, de most már muszáj elmeséljem. Ez a világ legnagyobb félmarathonja. 57.000 futó!

Nem mondom el újra, hogy versenyre járni miért jó. Ez a jutalom a sok edzésért. De amikor az év elején összerakom a versenynaptáram, akkor ezen szempontok alapján választok: melyik verseny NAGY, melyiken különleges a látvány, a táj, esetleg hova mennek a haverok.

Newcastle a hidak városa, sétáltam egyet a verseny előestéjén

De mi van Newcastle-ban, ami ennyire jó? 35 éve rendezik és a város életében az év egyik meghatározó eseménye. Már az első évben éreztem, hogy itt az egész város kint szurkol, imádják a versenyt, jönnek ki családok nagy tálakkal, rajta narancs, gumicukor, banán, csoki, papír törlőkendő, gyerekek pacsiznak, zenekarok a pálya mellett, valahol egy kocsma kis műanyag poharakban sört is rakott ki és sokan vettek belőle.

A "Red Arrows" pedig a Royal Airforce légibemutató-csapata (mint Amerikában a "Blue Angels"). Nos amikor a rajtnál állsz 57.000-edmagaddal és elsorolják a volt nyerteseket, akik kozott ott van mindenki, Paula Radcliffe (marathon világrekorder), Haile Gebrselassie (marathon és 26 másik világrekord), bemutatják az idei elit mezőnyt, hadd említsem csak Mo Farah-t, a Szomáliából bevándorolt de ma már brit olimpiai- és világbajnok... szóval vágod, hogy a világbajnokkal állok itt egy mezőnyben? Jó, van közöttünk pártízezer ember, de akkor is. Na ekkor elhúz a fejünk felett a "Red Arrows" csapat 9 vadászrepülőgépe gyémant alakzatban, piros-fehér-kék csíkot húzva, és Mo Farah ugyanúgy felkiált az adrenalintól ott elöl, mint mi itt hátul, VAAAAAAAAAAAA!!! THUNDER!! Let's GO!!

A "Red Arrows" megdobja az adrenalin-szintünket!
(c) greatrun.org

Na ilyen indulásnál probáld NEM elfutni az elejét! Amikor a rajt egy autópályán van, amit mindkét irányban lezártak nekünk, a közel hatvanezer futó nyolc sávban zúdul le a dombról a Tyne folyóhoz, lábaink előtt hever a város és aki csak él és mozog, az utcán lengeti a karjait. 

Két éve ügyes voltam és időben regisztráltam szállásért a szervezőknél. Szeptember elején az egyetem még pont nem indult el, ezért a város közepén lévő campus összes kollégiumi szobáját kiadják a futóknak aprópénzért. De van még ennél is olcsóbb szállás mindössze tíz fontért: az egyetem tornatermében felállítanak a katasztrófavédelmisek többszáz priccset, egy összecsukható nyugágyat képzelj el, csak katonai fos-zöld színe van. A tornateremnek vannak lezárható fémszekrényei is, meg zuhanyzók, mi más kell? Ja, hálózsákot, párnát hoznod kell. Remek szállás, mert a vonatállomástól csak pár perc séta, a rajt is rögtön itt lesz mögötte, de abba nem gondoltam bele, hogy 500 emberrel egy légtérben aludni milyen, ha tegyük fel csak 10 %-a horkol. Nem sokat aludtam.  

Matratzenlager

Idén nem intéztem szállást, mert barom vagyok, a verseny elötti napon pedig egyértelművé vált, hogy nincs a városban egyetlen szabad szoba sem. Így a vonattal odajutás is kiesett. Jólvan, vezetek, 500 km csak oda, egymagam, a régi kórusom dalait éneklem, a Kodály misét csak egyedül merem (pedig szerintem gyönyörű hangom van). Cserébe kocsival annyi cuccot viszek, amennyit akarok... ez adott egy ötletet.

Kempingeket kezdtem keresni a város közelében. Google, Newcastle, Camping... hopp itt van egy, írok nekik, a gyors mailváltás így zajlott:

• Hello Newcastle Caravan Park, egy sátorhelyet keresek holnapra, köszi
• Hello Newcastle Caravan Park, megint én vagyok, közben rájottem, hogy ti Newcastle-ban vagytok de Ausztráliában, nekem meg az angliai kellene, bocsi hogy zavartam...
• Hello Daniel, a legjobbakkal is előfordul, és a jegyzőkönyv kedvéért, van szabad sátorhelyünk, szeretettel várunk, ha esetleg meggondolod magad
• Köszi, jó arcok vagytok!

Este tízre értem a kempinghez, a világ végén két kis falu között egy erdőben, a bejárata annyira sötét, hogy kétszer elmentem mellette, majd harmadszor a megadott koordinátákhoz érve lehúzott ablaknál a fejlámpámmal világítottam ki a lassan guruló kocsiból és csak így láttam meg. Nem szúrtok ki velem, spóroltok itt a villannyal kis köcsögök, remélem melegvíz azért lesz... Kicsöngettem a háziurat a pizsamájából, letejeltem a tíz fontot és a régi jó sátramat kettő perc alatt vertem fel, tán ki se nyitottam a szemem közben. Volt ő már Afrikában és Arizonában is, nos az angol fű sokkal puhább és zöldebb, cserébe nagyon vizes. Itt nincsenek száraz nyári éjszakák, itt a fű mindíg vizes, ez van. De volt melegvíz. 

Döner egy késdobálóban

A kemping háziura elmondta, hogy ilyen későn már csak két pub van nyitva a szomszédos két faluban és már mindkettőben bezárt a konyha este kilenckor. Innentől csak isznak. De az egyikben van egy pizzéria, ami éjfélig nyitva tart és meg dönert is árul. Hú appám, nem számítottam mislencsillagos helyre, de ez gyakorlatilag egy pult volt egy ház oldalában és tényleg csináltak pizzát és döner kebabot is, az egyik rosszabbul nézett ki, mint a másik. Cserébe minden tinédzser a két faluból itt ült és vihogtak, gondolom nem engedik be őket a pubba, diszkó nincs, itt meg van free wifi, Fanta, haverok. Kiderült az utolsó buszra vártak, amikor megjött el is tűntek mind és ketten maradtunk a pizzériaban Scottal, meg a kiló bárányhús, amit levágott nekem a rúdról.

Jóreggelt! Félmarathon éhgyomorra...? Jöhet!

Ja, a verseny...? Derekas szívás volt. Az adrenalin-dús rajt után türelmesen vártam, hogy elmúljon a fejfájásom, de féltávra nem hogy elmúlt volna, hanem csatlakozott hozzá szívszúrás, oldalszúrás meg egy cuki kis hányiger. Hát igen, az 500 km vezetés, majd egy kiló báránydöner éjfélkor, aztán kemény földön nem-alvás, reggelire egy tegnapi száraz zsömle egy autopályapihenőből... minden csak nem ideális. 

Ennek ellénere beküzdöttem 1:55-re és közben vigyorogtam a világra 21.1 km-en keresztül, óriási szurkolás és hangulat volt, Finish a tengerparton, a befutó után mégegyszer elhúztak felettünk a "Red Arrows" sugárhajtóművei, nyert Mo Farah és burkoltam egy hotdogot rengeteg hagymával. Visszamentem a kempingbe, bezuhantam a sátorba arccal előre és horpasztottam egy nagyot délután. Este indultam csak vissza Londonba, Carmina Buranát énekeltem az autópályán egy éremmel a nyakamban és fagyival a kezemben.

2015-ös befutókép, 1:55:51

Napfelkelte a tengerparton

Altalaban en vagyok az a barati tarsasagomban, aki kitalal vicces turakat, kis hegy, kis szakadek, kotelek, lancok, gleccser, vulkan... de ritkan talalok olyan tarsakat, akik egy ejjeli feljampas buliban is benne lennenek. Kezdokkel pedig nem erdemes ilyet eroltetni. Most viszont engem hivtak, egy ejszakai turara, valami barati tarsasag, magyarok, Angliaban, azt mondjak napnyugtatol napkelteig akarnak gyalogolni a tengerparton. Wow... ott a helyem!

Beachy Head napfelkelte

Beachy Head es Seven Sisters ismert fogalmak mindenki szamara Londonban, Del-Kelet Anglia legszebb es leghiresebb tengerpartja a szaz meter magas fuggoleges feher kretafalaival. A nagy semmi kozepen van egyetlen kocsma, itt meg zaras elott bedobtunk egy Fish'n'Chips-et, egy Cheeseburgert, egy nagy kavet, sotet lett es feleledt a szel. Jahogy tengerpart, itt mindig fuj.

12 fo, ebbol egy fekete angol lany Jessica, a tobbiek magyarok, majdnem fele-fele a nemek aranya, kivalo kis csapat. Vannak kezdo turazok, lelkes amatorok, vezetoink Marci es Hajni viszont profik az en szememben. Nem a felszerelesuk es nem is a turazo tapasztalatuk miatt, hanem a vezeto viselkedesuk miatt. Mindig figyeltek, hogy hol van az utolso ember is es hajnali haromkor meg csokit is osztottak. Volt naluk a fontosabb dolgokbol +1, csak hogy ki tudjak segiteni azt, aki esetleg nem hozott. Nalam is mindig nagy hatizsak van.

Szerencsenkre nem csak nagyon jo ido volt, szaraz, 10 fok, ez itt egy meleg nyari ejszakanak szamit, de a hold is hamar feljott es vegig vilagitotta az utunkat, az erdos reszeket leszamitva alig kellett lampazzunk, miutan Norbit rabeszeltuk, hogy kapcsolja ki a UFO-k elijesztesere is alkalmas brutal fejlampajat. Ennek a birkak is orultek, amikor atszeltunk a legelokon, bar joparan ijedten rohantak elolunk a koromsotetben, ok sem szeretnek almukbol felriadni.

Moonlight Shadow

Miert jottunk? Csak a buli kedveert, napnyugtatol napkelteig, de Marci es Hajni mar regota foglalkoznak a Geocaching mozgalommal, errol meseltek, mikozben jott egyre fejebb a hold. Az elso celpontunk ugyanis egy Geocaching pont, ahol egy elrejtett lada van. A Geocaching egy modern kincskereses, biztos letezett mar korabban is, de mai formajaban kb 2000 ota letezik annak koszonhetoen, hogy a GPS keszulekek hirtelen olcsobbak es pontosabbak lettek. Korabban az USA nem engedte, hogy a polgari GPS vevok 15 meternel pontosabbak legyenek, de akkor feloldottak ezt.

Marci az elso kinccsel

Tortent 2000 majusaban, Oregon allamban, hogy egy Dave nevu ficko elrejtett egy ladat az erdoben, benne egy csuzlival es egyeb kis targyakkal, es errol irt egy levelet a GPS koordinatakkal a sci.geo.satellite-nav nevu Usenet internetes csoport uzenofalara. Harom napon belul ket ember is elment oda, megtalalta es otthagyta, hogy masok is megtalalhassak. Megszuletett a Geocaching, mint hobbi.

Ha jol latom ennek egy honapja volt a 15 eves evforduloja es ma mar 2.5 millio elrejtett kincs van jelolve a neten es 6 millio regisztralt Geocaching felhasznalo van, akik a turazasaikat teszik erdekesebbe azzal, hogy megkeresik ezeket. Teljesen privat, non-profit, becsulet alapon, a ladakat nem bantjak, visszateszik. Erdemes gyerekekkel csinalni, akik teljesen be tudnak lelkesedni arra, hogy tura elott ossze kell gyujtsek 3-4 bealdozando jatekukat, amit elvihetnek egy az erdo kozepen levo kincsesladaba es benne hagyhatjak. Cserebe kivehetnek par figurat a ladabol, amit mas hagyott ott. Egy apro Velociraptor, amit egy masik turazo hagytott ott, te pedig viszel egy kis Lego Yoda figurat a kovetkezo gyereknek.

Ez egy 100 m magas sziklafal, ahol leneznek, ovatosan...

Vannak kulonleges karakterek. A Geocaching oldalon ma mar nem csak elrejtett ladakat lehet regisztralni, hanem a ladaban hagyott kis figuradnak adhatsz nevet es itinert is. Otthagyod egy angliai ladaban pl. Johnny-t, a punk gitaros lego figurat, es regisztralod, hogy Johnny szeretne eljutni Barcelonaba, mert ott komoly a punk rock lego figura community. Keri a turazok segitseget, hogy eljusson eloszor Doverbe, majd a komppal at Europaba es onnan le Spanyolorszagba. Te mint turazo pedig elviheted egy darabon Johnnyt! Ha csak ket ladaval tovabb viszed Dover iranyaba, mar segitettel neki.

Mi ezen a sotet ejjelen negy ilyen kincsesladat is megtalaltunk, fak tetejen egy oduban, bokor aljaban, az egyik egy vizhatlan tenyer meretu muanyag szendvicsesdoboz volt, a masik csak egy apro film doboz, benne egy kis papirral, ahova felirhattad, hogy itt jartam. Idosebb olvasoim elonyben, olyan filmrol beszelek, amit hagyomanyos fenykepezobe tettunk, meg a mult evezredben.

Ejjel harom korul mar lankadt a jokedv, szerencsere konnyu terepen jartunk es nem tevedtunk el, de latvanyosan csendesebb lett a csapat. Bazi almos volt mindenki. Pedig ez nem egy 24 oras kihivas, mint az Ultrabalaton, csak egy 5-6 oras ejjeli seta, de az ejszakat sose becsuld ala. Ejjel harom ora utan olyan szinten kuzd ellened a tested, kirohogi a Redbullt es ket kezzel tehenkedik a villanykapcsolora a fejedben. Meg hajnali otig kell kibirni, hogy felkeljen a nap, de negytol azert mar vilagosodik es csicseregnek a madarak.

Ilyen holdnal nem kell lampa

Pont napkeltere erunk vissza a kocsmahoz, van a tengerparton egy kilato, a viz fele nezve nem is olyan messze Franciaorszag van, de nem latjuk, a nap viszont elkezd kibukni a messziben jol lathato Eastbourne Pier mogott. A csapat csendesen nez ki a fejebol, valaki csokit zabal, en fotozok, belul mindenki mosolyog, de ez nem latszik az almossagtol. Vegul 17 kili lett napnyugtatol pirkadatig, lassan mentunk, nem teljesitmenytura volt, de a csapat felenek ez igy is komoly kihivas volt, nem szoktak 5-6 orat egyhuzamban gyalogolni. De a napkelte szinei karpotolnak.

A tobbiek kocsiba ulnek es irany London, majd otthon alszanak, en vagyok az egyetlen, aki hozott matracot, halozsakot. Nem akartam egyedul vezetni ket orat almosan, inkabb kivagtam magam a tengerpartra es bevagtam a szunyat. Ket ora mulva arra ebredtem, hogy a szel eltunt, a nap ugy sut az arcomba, hogy le fogok egni, a siralyok kiabalnak felettem, a labam alatt a tenger veri a sziklas partot. Ez az elmeny leirhatatlan... Majd a nagy semmi kozepen, bo tiz kili innen barmilyen varos, elfut mellettem egy fiatal parocska, aztan meg egy, szombat reggel het orakor. Ezek se normalisak, bar en jobb ha nem szolok semmit, ahogy borostasan fekszem a halozsakomban. 

Kepek: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/BeachyHeadAtNight

.

A futás elitje

Nem sajátossága a futásnak, hogy vannak kezdők, lelkes amatőrök és higgadt profik. Mindig fogsz találkozni nálad jobbakkal. Teljesen véletlenül, extrém őrültekkel vagy félistenekkel, ahogy tetszik.

Ugye mindenkinek vannak ilyen haverjai? Akik nem csak vég nélkül vitatkoznak, hogy Canon vagy Nikon, Windows vagy Mac, iPhone vagy Android, Nike vagy Adidas… de még meg is mondják neked a frankót, hogy miért kellene a másikat használni. Miért muszáj azonnal kipróbálnod ezt a diétát és azt az új cipőt.

Legtöbbször a lelkes amatőrök teljesen gyanútlanok azzal kapcsolatban, hogy pl. úgy oktat Bécs tömegközlekedéséről a Vienna Marathon előtt, hogy én ide jártam általános iskolába (meg egyetemre is). Vagy újságolja a résztávos edzésmódszereket úgy, hogy nem csak tizedik marathonomon vagyok túl, de serdülőként tíz évig versenyszerűen futkorásztam.
 

Néha engem is elkap a lelkesedés, legyünk őszinték. Múltkor nagy dolog történt, lementem egy konditerembe. Azon kaptam magam, hogy evezek azon a zajos gépen és élvezem. Még aznap este megnéztem egy, azaz egyetlen Youtube videót és máris örömmel újságoltam Ildinek a tökéletes technikámat. Ildi 6+ éve edző, ebből él, polca roskadozik a vizsgáktól, mindenféle mozgással és edzéssel kapcsolatos könyvektől. Elnézően mosolygott és nem szólt semmit, majd másnap én kértem elnézést és pár tippet tőle.

A rutinosabb rókák sem tudnak mindent, ők is folyamatosan csiszolják az edzésüket, de az újoncokhoz képest hosszabb távra és kisebb lépésekben gondolkoznak. Nekik a sport nem egy hobbi, hanem az életük része. Az első marathonod évében nem olyan nehéz lemondani a cukorrol és minden buliról, de akik régebb óta csinálják, azoknak már kialakult egy jól működő egyensúly a sport és az élet között. Már nem sérülnek le és sokkal jobban élvezik.

Jómagam az utolsó New York Marathonon éreztem e különbséget, amikor a Staten Island Ferryről leszállva búcsút mondtam a magyar csapatnak, akiket egész hétvégén kísértem, segítettem, nagyon jó fejek voltak, de legtöbbjük még a start előtt egy orával is lázasan vitatkozott, hogy mennyi izoitalt érdemes inni. A rajtnál találkoztam Julival és Daviddel, akikkel évek óta együtt futunk. Olajozott mozdulatok, csendben teszi mindenki a dolgát az utolsó percekben, amikor a 46 éves és többszörös Ironman így szól:

- Jól vagy Dani, minden oké?
- Fáj a vádlim cudarul, jegelem pár napja
- De amúgy fitt vagy?
- Aha, jól ment a felkészülés ezt leszámítva
- Jólvan, ne hagyd, hogy a fejedbe menjen. Rendben leszel. Barna maci volt?
- Hogy mi…?
- Szartál-e, aranyom??
- Megvolt!
- Az a lényeg!

Így beszélnek az Ironmanek. Mellesleg ez volt életem legprofibb versenye, 4 órás tervre futottam 3:59:14-et.

Az évek során volt szerencsém nagyon különleges sportolókkal találkozni, Ironmanek, olimpiai bajnokok, olimpiai edzők, a Balatont egyedül körbefutók, vagy a Mont Blanc körül tájfutók (UTMB), vagy éppen Athénből Spártába vállalkozószelleműek. Semmilyen sportolói múltam nem tesz méltóva velük egy levegőt szívni, de mint kiderült, az elit sportolók a legközvetlenebb és legszerényebb emberek a világon. Nem okoskodnak. Gratulálnak a sikereidhez. Elhívod őket palacsintázni és jönnek, sőt, hoznak lekvárt.

Így kerültem egy tájfutó versenyre - mert a marathonnál hosszabb távokat általában terepen futják. Teljesen más világ ez. A városi futóversenyeknek is jó hangulata van, minél nagyobb, annál jobb, 60.000 emberrel futottam New Yorkban többször és imádtam. De képzelj el egy amúgy ismert és elismert tájfutó versenyt, ahol szombat reggel hét órakor összesen párszáz induló várja a rajtot Londontól 350 km-re a világ végén. A leírásban adtak egy koordinátát, nem volt túlmagyarázva az idejutás, oldd meg.

Nem mindenki Ultra itt, én pl. tíz km-en indulok, haverjaim fél- vagy teljes marathonon és persze vannak az Ultrak, akik 72 km-en. Azon kívül, hogy nagyon családias a hangulat az tűnik még fel, hogy itt a kis távon indulók sem kezdők. Mindenkinek profi cucca van, rutinos mozdulatokkal készül a rajtra, kedvenc csoki, kabalafejpánt, mehetünk.

A konditeremben edzők nehezen értik, hogy akik a parkban futnak, miért nem akarnak futópadra állni. A szabadban suhanni egészen más, anélkül semmi értelme. Na a terepfutás még szabadabb! Egy tengerparton vagy a sűrű erdőben tolni a mérföldeket teljesen felszabadító élmény, nehéz ezután visszamenni a Hyde Parkba vagy a Margitszigetre, új távlatokat fedezel fel terepen. Persze összehasonlíthatatlanul megterhelőbb is. Az első tíz km-es terepversenyem után fáradtabb voltam, mint egy aszfalt 21 km után.

Aszfalton az időt kergetem, terepen csak az érzést. Erdőben hegyre fel-le futni elképesztő magabiztosságot ad, egy tudatot, hogy ha lezuhan a repülő az Andokban és el kell futni 100 km-t a következő faluig, akkor ÉN túl fogom élni. Tudok olyan finoman bánni a testemmel, hogy kibírja és olyan kemény lenni a fejemmel, hogy ne adjam fel.

A legnagyobb különbség aszfalt és terep között talán az, hogy a terepversenyek nem összehasonlíthatóak. Csak az tudhatja, hogy milyen volt, aki aznap ott volt. Az időjárás és a terepviszonyok mindent átírnak. Innentől viszont nincs rajtad nyomás, hogy milyen időt tervezel. Csak te tudod a végén, hogy ezzel az idővel most elégedett vagy-e.

Múlt hétvégén már nem először láttam befutni Kulcsár Andrást egy 9 órás ultra verseny után és megint letört volt. Kérdeztem, hogy van-e olyan, hogy elegédett, vagy a versenyszelleme ezt nem engedi? Andris kicsit gondolkozott, majd így valaszolt: “Talán a Spartathlon befutónal… (ahol 246 km-t 34 óran belül futott, a szerk.) de ott is csalódott voltam, mert jó napom volt, lehettem volna gyorsabb is… de Spártában azért örültem.”

Kulcsár András (c) Hegedűs Katalin

Spartathlon 2014 (c) Hegedűs Katalin

.

Három év “Reverse-Couchsurfing”

Ma van harmadik evforduloja, hogy New Yorkbol Londonba koltoztem. Korabban is adtam szallast baratoknak, de Londonban ez teljesen uj mereteket vett fel. Rita baratomhoz kepest, a couchsurfing.blog.hu szerkesztoje, aki kulfoldieket lat vendegul budapesti lakasaban, en ezt pont forditva csinalom: magyar barataim vendegeskednek nalam Londonban.

En a couchsurfing mozgalomrol nemreg hallottam csak es sosem kivantam csatlakozni, sem vendegkent, sem hostkent. Viszont megfogott a szellem, amit New Yorkban lattam. A barataim tobbsege lakotarsakkal lakik egyutt, ket-harom fiu-lany egy lakasban, mindenkinek sajat szoba, plusz egy konyha es egy nappali. Itt van egy lepukkant kanape, sokszor az utcarol felhozva, amit kitett valaki. Ezen a kanapen allandoan vendegek csoveznek par napig.

Ez hozza tartozik a New York-i eleterzeshez, hogy befogadod nem csak barataid, de barataid baratait is. En lakotarsak nelkul laktam a New York-i eveim alatt, de nem mondhatom, hogy tomegesen bombaztak volna ismerosok szallas miatt. Mindenki csak mondja, hogy Oh majd jovok meglatogatni! De aztan New York megis tul messze van es tul draga. 

London Olimpia 2012 - fellendult a kanape-forgalom

Londonban ez erosen valtozott. Kozel van, olcso es minden magyar ismerosomnek van egy rakas haverja mar itt, vagyis nagy a vonzas csak kiugrani egy hetvegere, bulizni. En nem irok blogot a vendegeimrol, de azert egy listam van nekem is. Ime egy rovid osszefoglalo.

Pontosan 40 vendegem volt a londoni kanapemon harom ev alatt. Juli, talan nem banod ha elarulom, te voltal az elso :) A 2012-es londoni olimpia volt az elso nyaram itt, ez kapasbol igen nepszeruve tette a kanapemat barataim koreben. Meg ezen a nyaron jart nalam egy bankar-teniszezo-zongorista baratom New Yorkbol es egy nagyon ismert magyar vallalat CEO-ja is.

Egyik legkedvesebb tortenetem a fiatal lany, aki felmondasa napjan irt egy mailt a Morgan Stanley london_huns listara, hogy “Hello mindenki, felmondtam, kimegyek Londonba szerencset probalni, aki tud olcso szallast, irjon privat”. Sosem talalkoztam vele korabban, de nalam lakott vegul ket hetet. A volegenye kozben Pesten azon faradozott, hogy cege athelyezze Londonba. Segitettem nekik CV-t irni, az en cimem hasznaltak egy ideig, a lany persze kavezoban dolgozott kezdetben es semmi sem mutatott arra, hogy a letminimumrol egyhamar el tudnak mozdulni. Egy evvel kesobb mindketten Londonban, szakmajukba vago jolfizeto allassal, mar ferj es feleseg, es lassan egy eves lesz a gyerek.

A kanapemnak kulon sztorija van, egy barna borkanape, kinyithato agynak, az elso New York-i tavaszomon vettem. Hurcolom magammal most mar ket NY-i es ket londoni lakasomba is. Van olyan ismerosom, aki mind a negy lakasban aludt nalam ugyanezen a kanapen. Szerintem o mar varja, mikor koltozom Californiaba es johet latogatni. Egyelore nincs tervben, de neked fogok eloszor szolni, igerem.

A vandorlo kanape, masodik New York-i lakasomban

Voltak nalam csajok is, fiatalok, csinosak, egyszer harman is egyszerre, egy japan, orosz es koreai szepseg. A bokkeno csak az volt, hogy pont ezen a hetvegen en nem voltam otthon. A szomszednal adtam le a kulcsot nekik. Maskor ugy jott harom lany egyszerre, hogy otthon voltam, a bokkeno itt az volt, hogy hazasok, ket gyerekkel otthon. Az egyik raadasul a legjobb baratom felesege, kijott ket baratnojevel bulizni hetvegere. Meg kell mondjam, hogy 35 feletti hazas nokkel elmenni partyzni Londonban hatalmas elmeny. Ok nem izgulnak, leszarjak hogy tetszenek-e valakinek, kicsit flortolnek, de maguknak sminkelnek es tancolnak, felszabadultan, oszinten. 

Minden vendegemtol tanulok valamit a sajat varosomrol. Drezdabol jott vedegemnek koszonhetek egy csomo londoni ismerost, bemutatott itteni baratainak, akikkel azota is joban vagyok. Munchenbol jott vendegem mutatta meg, hogy Londonban van a vilag legnagyobb hindu temploma Indian kivul, mert o ilyen yoga-rajongo chi-vadasz, de kozben felmarathonokat fut. Svedorszagbol jott magyar baratom -egy roppant tehetseges jazz enekes- mutatta nekem a szerintem legjobb Live Jazz klubot a varosban. Mindenki valami mas miatt jon Londonba, nelkuluk sosem talaltam volna ra e rejtett helyekre.

A tavalyi London Marathon idejen volt nalam egy magyar hazaspar, talan 15 eve nem talalkoztunk. Ferihegyen futottunk ossze kulcsatadasra, ugyanis en pont landoltam amikor ok indultak ki. En is futni mentem, a Vienna Marathon ugyanazon a napon van, mint London. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy en is kaptam szallast egy korabbi vendegemtol. Huba jol ismeri a barna kanapemat New Yorkbol es Londonbol is es szerencsemre most Ausztriaban dolgozik. Amikor megerkeztem Becsbe, igy fogadott: “Itt a kulcs, sor es virsli a hutoben, wifi jelszo az asztalon, most rohanok a baratnomhoz, talalkozunk a befutonal!”. Vilagutazok nem pazarolnak idot.

Ez volt a kivetel, ettol eltekintve csak olyanoknak adtam szallast, akitol nem kaptam semmit cserebe. En is azoktol kapok szallast New York-i latogatasaimkor, akiknek en nem adtam semmit a tarsasagomon kivul. Ez igy van jol. Pay it forward.

Marathon a sivatagban

A tizedik maratonomra valami különlegeset terveztem. Philadelphia, New Jersey, Dubai, Tromsø, Bécs és négy New York után egy régi álmom váltottam valóra: a Las Vegas Rock ’n’ Roll Marathon. Sivatagban, télen. Spontán esküvővel (nem az enyém) :)

A Las Vegas Marathonra nem kell sorsolással bajlódni, pár hónappal előtte online jelentkezel, hitelkártya, ennyi. Ildivel hozzácsaptunk egy kéthetes roadtripet Californiában: Yosemite, Kings Canyon, Sequoia, Joshua Tree és a Mojave sivatag útbaejtésével - és ezek csak a nemzeti parkok voltak.

Két hét az úton, forró sivatagokban és havas hegycsúcsokon, mire Vegasba értünk már csak két tiszta trikóm maradt. Már négy éves a “Tűnj ki a tömegből, csak fuss” futo.blog.hu-s trikó és még bírja. Minden maratonon ez van rajtam, az ünneplőruhám. Valakinek kabalazoknija van, nekem ez (van kabalazoknim is).

Hatodszorra érkeztem Las Vegasba, de még most is ugyanaz a mondat hagyta el a számat, mint első alkalommal: Appám, ezek nem normálisak! Itt semmi sem az. De legalább jól néz ki. És olcsó. A Vegas Hilton fele annyiba kerül, mint egy panzió San Franciscoban, de azért van mindig pár egydolláros a zsebemben, a taxisnak, a bell boynak, de még a szobalánynak is illik a párnán hagyni 3 dollárt minden nap.

Tegnap még Palm Springsben voltunk, megmásztunk egy 3300m-es hegyet, ez az a magasság, ahol már masszívan légszomjad van és ólomnehéz minden lépés. Hatórás gyalogtúra volt hátizsákkal és beleszaladtunk egy negyvenfős US Marines csapatba is. Katonai hátizsakok, kigyúrt pasik, rövid haj, harcedzett arcvonások és obszcén poénok. Civil ruhájuk ellenére elég hamar lejött a foglalkozásuk. Szabadnapjukra ők is a San Jacinto hegyet nézték ki maguknak, hagytuk elmenni őket. Megnyutatott, hogy nem egyedül vagyunk a hegyen, lesz ki visszahozzon a nyakában, ha nem bírjuk tovább. Megbírtuk, visszaértünk naplemente előtt, de hogy jó ötlet volt-e két nappal a maraton előtt egy ekkora túra, az más kérdés. Majd bevisz a rutin… meg a rock’n’roll.

Vasárnap délután három óra és megyünk a Macklemore élő koncertre, rögtön a rajt mellett. Valahol lesz még Snoop Dogg is a pályá szélén meg egy csomó másik zenekar. (Azt hiszem Snoop Lion most már a neve a gangsta rappernek, én kérek elnézést) Az a Meb Keflezighi lesz az iramfutónk, aki megnyerte Bostont, New Yorkot és a legsikeresebb aktív amerikai maratonfutó, pedig már 39 éves. Az 1:45-ös félmaratont futja, direkt a normális emberekkel, jó arc. Ez pont az én tempóm lenne, de én most “fullba nyomom a kretént”.

A mezőny nagyobb része a félmaratont futja, Ildinek is élete első 21 km-e, szuper fitt, csak az a kérdés, hogy jó ideje lesz vagy nagyon jó. Velünk van Zsola is, a rákkenroll hős, a Vad Orchideák énekese és életművész. Volt már gazdag 170 kilósan és csóró 78 kilósan, most valahol a kettő között van. Vele futottam az első maratonomat sok éve Phillyben és egy napon születtunk. Meglepődhetnék, hogy pont akkor költözott Vegasba, amikor én jövök ide futni, de nem teszem. Meghívom egy Red Bullra a benzinkútnál és megyünk a rajtrácsokhoz.

Naplementekor van a rajt, 29.000 ember kiabál, felcsendül az amerikai himnusz élőben énekelve, ahogy az elhangzik a Superbowlon vagy bármilyen tízfős sporteseményen egyaránt. Öt fok van és fúj a szél, nincs melegem két trikóban, kesztyűben. Vár ránk fél óra szürkület, ahogy a narancs fények átváltanak sötétkéken át feketébe, majd négy óra éjszakai futás. Na de Las Vegas a fény városa. Lángnyelvek és ágyúdörgés a rajtnál és dübörög a hangszórókból Bruce Springsteen. Óriási hangulat van!

Az első tíz kilométeren party a világ. Lezárták a “Strip”-et mindkét irányba, a fényekkel teli megahotelek sora csak a miénk ma éjjel, a rácsok mögött őrjöngő tömeg tapsol nekünk. Mindenhonnan zene szól, a Luxor Hotel piramisa előtt egy zenekar élőben tolja a rockot. Ennél látványosabb utcát nem lehet elképzelni, mint ha a New York Times Square jönne veled kilométereken át az összes fényével.

Nyolc km-nél egy fiú és egy lány félreállnak a járdára, ahol már várja őket egy fekete ruhás fehér galléros fickó egy vastag könyvvel a kezében. Ezek házasodnak maraton közben! Ahogy a tömeg elfut mellettük, spontán tapsban tör ki többszáz ember, ők meg nevetve mondják a mondanivalójukat egymásnak, izzadtan lihegve, rajtszámmal, kezük a Biblián. Mellettem egy srác futás közben odakiált nekik: Don’t do it, bro! DON’T DO IT, NOOOO!!! A tömeg röhög ezerrel.
 

A terepet tanulmányozni a legfontosabb. Egy dolog tud megtörni egy maratonon, a monotónia és még Vegasban sem tart a party örökké. Tíz km-nel a félmarcsisok visszafordulnak a Strip csillogó fényei felé, mi akik fullba nyomjuk pedig futunk 25 km-t a pusztában. Tudtam, hogy hosszú lesz, ezért bemagoltam a fordulópontokat. Három hosszú egyenes, egy hosszú emelkedő és 40-nél érünk vissza a fénybe. Las Vegas külvárosa unalmas, kopar sivatag, sötét és hideg. Itt kell fejben egyben maradni és nem leszakadni, a vége már könnyű lesz.

Csatlakozom a 3:55 órás iramfutóhoz már a rajt után közvetlenül. Az első felén annyira jól esik a tempó, hogy többször megállok fotózni, még egy bokrot is megöntözök féltávnál, emberünk messziről látható tábláját könnyedén utolérem. Nagyon profi a srác, minden mérföldnél hangosan mondja a tempónkat és az előnyünk vagy lemaradásunk a céltempóhoz képest. Az elején több mint harmincan vagyunk, szorosan egymás mellett az iramfutó köré csoportosulva, mint a bocsok az anyamaci körül. Van hely bőven, de közel futni egymáshoz pszihésen segít, képtelenség így leszakadni, egy organizmusként mozgunk és nem is kell erőlködni, jön a tempó magától.

35 km-re már csak hatan maradtunk… és előzzük vissza a mezőnyt. Sok futó, aki a 3:30-as sávban indult és most lehagyja őket a 3:55-ös csoport. Szar érzés, voltam a helyetekben, de hányszor! Megpróbáltok ráugrani a vonatunkra, de mi csak mosolygunk. Ez a hatfős szerelvény mint kés a vajon hasít át a mezőnyön, a lassabb futók egy percig sem tudnak ránk akaszkodni, leszakadnak hamar. Az ilyen, tudom jól, ti már csak szenvedtek, mi még toljuk és baromi jó érzés. Fáj már nekem is a tempó, nem is kicsit, de a csapattal futni, tolni le a mezőnyt, hatalmas önbizalmat ad. Kőkemények vagyunk!

39 km-ig tart a lendületem, hagyom elmenni a csapatomat, már csak hárman maradtak. Nincs komoly bajom, nem akar kiszakadni a lábam tövestül, csupán szép egyenletesen fáj mindenem a kisujjamtól a fejem búbjáig. Nyugodt vagyok és fókuszált, gyere Dani, szedd össze magad, kis gyaloglás, még egy kili és vége a pusztának, újra zene, csillogás és rákkenroll. Mellettem hány egy csaj, megállok és átkarolom: “Minden oké, csak víz, JÓL vagy! Come on now, let’s go!” és elindul lassan kocogva, én még sétálok kicsit. Beérek egy nálam is lassabb srácot, megszólítom.

- Hogy hívnak?
- Greg
- Honnan?
- Waterloo, Iowa
- Én meg Dan vagyok Budapestről. Látod az a csávót ott elöl az út közepén a földön ülve?
  (mereszti a szemét)
- Aha, látom
- Az egy fotós… NEM láthat minket gyalogolni. Vágod? Ilyen fotó nem készülhet.
  (nagyot sóhajt)
- Ok… Let’s do this shit!
- See you at the Finish, dude!

Otthagyom Greget, várnak a fények, már hallom a She’s Country rock himnuszt, ne kérdezd honnan, de kívülről tudom és teli tüdőből üvöltöm. A Louis Vuitton es Prada áruházak előtt elfutva tapsolnak a nézők én pedig integetek, kiabálok nekik és verem a mellem 41 km-nél. “COME ON! I’ve just ran a marathon!!!” A tömeg őrjöngve ünnepel, csak engem, nincs itt senki, szanaszét szakadt a mezőny már rég. Így minden futónak személyes taps jár, pláne ha elvetemült fejjel lengeti karjait a feje fölött, mint egy betépett rocksztár. Ez voltam én :)

4:08 órával futok be és meg tudnám ölelni az egész világot. Meglátom az iramfutómat, ott issza a Gatorade-et egy éremmel a nyakában, megölelem őt, megköszönöm, hogy végigvitt minket a sötét sivatagon, nélküle már sokkal korábban szétestem volna. Ahogy mondani szoktam, nem adták ingyen, küzdeni kellett, de csupa öröm volt a tizedik maratonom, hatalmas party, rock fesztivál, fények és lángok. Valahol még egy bárpultot is kitoltak az utcára két rúddal és a pulton táncolt két csaj nagyon kevés ruhában. “Na azert!” gondoltam, már aggódtam, hogy elmúlik a Las Vegas Marathon táncoslányok nélkül, de no para, minden rendben.

Kepek itt: https://picasaweb.google.com/daniel.varga12/LasVegasMarathon