A futás elitje

Nem sajátossága a futásnak, hogy vannak kezdők, lelkes amatőrök és higgadt profik. Mindig fogsz találkozni nálad jobbakkal. Teljesen véletlenül, extrém őrültekkel vagy félistenekkel, ahogy tetszik.

Ugye mindenkinek vannak ilyen haverjai? Akik nem csak vég nélkül vitatkoznak, hogy Canon vagy Nikon, Windows vagy Mac, iPhone vagy Android, Nike vagy Adidas… de még meg is mondják neked a frankót, hogy miért kellene a másikat használni. Miért muszáj azonnal kipróbálnod ezt a diétát és azt az új cipőt.

Legtöbbször a lelkes amatőrök teljesen gyanútlanok azzal kapcsolatban, hogy pl. úgy oktat Bécs tömegközlekedéséről a Vienna Marathon előtt, hogy én ide jártam általános iskolába (meg egyetemre is). Vagy újságolja a résztávos edzésmódszereket úgy, hogy nem csak tizedik marathonomon vagyok túl, de serdülőként tíz évig versenyszerűen futkorásztam.
 

Néha engem is elkap a lelkesedés, legyünk őszinték. Múltkor nagy dolog történt, lementem egy konditerembe. Azon kaptam magam, hogy evezek azon a zajos gépen és élvezem. Még aznap este megnéztem egy, azaz egyetlen Youtube videót és máris örömmel újságoltam Ildinek a tökéletes technikámat. Ildi 6+ éve edző, ebből él, polca roskadozik a vizsgáktól, mindenféle mozgással és edzéssel kapcsolatos könyvektől. Elnézően mosolygott és nem szólt semmit, majd másnap én kértem elnézést és pár tippet tőle.

A rutinosabb rókák sem tudnak mindent, ők is folyamatosan csiszolják az edzésüket, de az újoncokhoz képest hosszabb távra és kisebb lépésekben gondolkoznak. Nekik a sport nem egy hobbi, hanem az életük része. Az első marathonod évében nem olyan nehéz lemondani a cukorrol és minden buliról, de akik régebb óta csinálják, azoknak már kialakult egy jól működő egyensúly a sport és az élet között. Már nem sérülnek le és sokkal jobban élvezik.

Jómagam az utolsó New York Marathonon éreztem e különbséget, amikor a Staten Island Ferryről leszállva búcsút mondtam a magyar csapatnak, akiket egész hétvégén kísértem, segítettem, nagyon jó fejek voltak, de legtöbbjük még a start előtt egy orával is lázasan vitatkozott, hogy mennyi izoitalt érdemes inni. A rajtnál találkoztam Julival és Daviddel, akikkel évek óta együtt futunk. Olajozott mozdulatok, csendben teszi mindenki a dolgát az utolsó percekben, amikor a 46 éves és többszörös Ironman így szól:

- Jól vagy Dani, minden oké?
- Fáj a vádlim cudarul, jegelem pár napja
- De amúgy fitt vagy?
- Aha, jól ment a felkészülés ezt leszámítva
- Jólvan, ne hagyd, hogy a fejedbe menjen. Rendben leszel. Barna maci volt?
- Hogy mi…?
- Szartál-e, aranyom??
- Megvolt!
- Az a lényeg!

Így beszélnek az Ironmanek. Mellesleg ez volt életem legprofibb versenye, 4 órás tervre futottam 3:59:14-et.

Az évek során volt szerencsém nagyon különleges sportolókkal találkozni, Ironmanek, olimpiai bajnokok, olimpiai edzők, a Balatont egyedül körbefutók, vagy a Mont Blanc körül tájfutók (UTMB), vagy éppen Athénből Spártába vállalkozószelleműek. Semmilyen sportolói múltam nem tesz méltóva velük egy levegőt szívni, de mint kiderült, az elit sportolók a legközvetlenebb és legszerényebb emberek a világon. Nem okoskodnak. Gratulálnak a sikereidhez. Elhívod őket palacsintázni és jönnek, sőt, hoznak lekvárt.

Így kerültem egy tájfutó versenyre - mert a marathonnál hosszabb távokat általában terepen futják. Teljesen más világ ez. A városi futóversenyeknek is jó hangulata van, minél nagyobb, annál jobb, 60.000 emberrel futottam New Yorkban többször és imádtam. De képzelj el egy amúgy ismert és elismert tájfutó versenyt, ahol szombat reggel hét órakor összesen párszáz induló várja a rajtot Londontól 350 km-re a világ végén. A leírásban adtak egy koordinátát, nem volt túlmagyarázva az idejutás, oldd meg.

Nem mindenki Ultra itt, én pl. tíz km-en indulok, haverjaim fél- vagy teljes marathonon és persze vannak az Ultrak, akik 72 km-en. Azon kívül, hogy nagyon családias a hangulat az tűnik még fel, hogy itt a kis távon indulók sem kezdők. Mindenkinek profi cucca van, rutinos mozdulatokkal készül a rajtra, kedvenc csoki, kabalafejpánt, mehetünk.

A konditeremben edzők nehezen értik, hogy akik a parkban futnak, miért nem akarnak futópadra állni. A szabadban suhanni egészen más, anélkül semmi értelme. Na a terepfutás még szabadabb! Egy tengerparton vagy a sűrű erdőben tolni a mérföldeket teljesen felszabadító élmény, nehéz ezután visszamenni a Hyde Parkba vagy a Margitszigetre, új távlatokat fedezel fel terepen. Persze összehasonlíthatatlanul megterhelőbb is. Az első tíz km-es terepversenyem után fáradtabb voltam, mint egy aszfalt 21 km után.

Aszfalton az időt kergetem, terepen csak az érzést. Erdőben hegyre fel-le futni elképesztő magabiztosságot ad, egy tudatot, hogy ha lezuhan a repülő az Andokban és el kell futni 100 km-t a következő faluig, akkor ÉN túl fogom élni. Tudok olyan finoman bánni a testemmel, hogy kibírja és olyan kemény lenni a fejemmel, hogy ne adjam fel.

A legnagyobb különbség aszfalt és terep között talán az, hogy a terepversenyek nem összehasonlíthatóak. Csak az tudhatja, hogy milyen volt, aki aznap ott volt. Az időjárás és a terepviszonyok mindent átírnak. Innentől viszont nincs rajtad nyomás, hogy milyen időt tervezel. Csak te tudod a végén, hogy ezzel az idővel most elégedett vagy-e.

Múlt hétvégén már nem először láttam befutni Kulcsár Andrást egy 9 órás ultra verseny után és megint letört volt. Kérdeztem, hogy van-e olyan, hogy elegédett, vagy a versenyszelleme ezt nem engedi? Andris kicsit gondolkozott, majd így valaszolt: “Talán a Spartathlon befutónal… (ahol 246 km-t 34 óran belül futott, a szerk.) de ott is csalódott voltam, mert jó napom volt, lehettem volna gyorsabb is… de Spártában azért örültem.”

Kulcsár András (c) Hegedűs Katalin

Spartathlon 2014 (c) Hegedűs Katalin

.