2014. december 5.

Zoli letekerte New Yorkot

Ha november, akkor New York Marathon. Négyszer futottam zsinórban és négyszer csináltam palacsinta partit előtte. Mindig az volt a cél, hogy a versenyre ideutazó magyarokat összefogjam, mint a kint elő, futkározó édesszájú srác.


Idén más volt minden. Kezdve azzal, hogy én nem futottam. Nem sérülés, csak egy másik őszi maratont választottam: a két héttel későbbi Las Vegas Marathont - de erről majd később. Ennek ellenére amíg lesz rá pénzem, én november első hétvégéjén mindig New Yorkban leszek, bárhol is éljek.




A New Yorkba érkező magyar futók nem szervezettek, nem is tudnak egymásról, míg az osztrákok ming egyen-kabátban vonulnak az utcákon. Ez nem baj, ettől jó a futás, nem kell hozzá semmi, csak két cipő. Elég kreatív módszereket kellett bevetnem, hogy felderítsem a magyar maratonistákat, akik jönnek idén. Három éve voltunk öten, tavaly tizenöten, idén pedig sikerült 23 magyar futót felkutatnom a verseny előtt. Kezd ismertté válni a buli.

Segített ebben Kokó, a futkorászó ex-bunyós és Erika a gyönyörű operaénekesnőnk, amikor az első New York Marathonjuk után néhány interjúban megemlítették anyám palacsintareceptjét. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egy héttel a tavalyi verseny után szüleim ülnek a budai konyhájukban, reggel 6 óra, készülnek munkába és szól a Kossuth rádió, amiben az egyik magyar futó mesél Dani palacsintájáról… Majdnem kiöntötték a kávét meglepetésükben és persze engem is azonnal felhívtak Londonban - ahol még csak reggel 5 óra volt.

Idén a facebook csoportunkban lázasan izguló kis kompániaban mindenki tudta már előre a másik érkezését, rajtszámát, fura hobbijait (az egyik srác pl. negyed-dollárosokat gyűjt) és a tervezett  idejét. Legelőszor a New York Marathon megnyitó ünnepségen találkoztunk, ahova idén is Kőrösi Csabától kértünk kölcsön zászlókat, a laza ENSZ nagykövetünkre mindig lehet számítani.

Felvonulni a piros-fehér-zöld posztó alatt másik 120 ország futóival a Central Parkban semmihez sem hasonlítható, olimpikonnak érzi magát egy órára mindenki. Semelyik más versenyen nincs ilyen a világon. A japánok selyem kimonóban és fapapucsban, a németek bőrgatyában, a kanadai csajok hockey mezben lengették zászlóikat. New York pedig tökéletes házigazdaként üdvözölte a világot, cheerleader táncoslányokkal és egy hatalmas tüzijátékkal, miközben Frank Sinatra énekelt. If you can make it there… 


Akkora lett a csapatunk, kisérőkkel együtt 35 fő, hogy megkerestem a konzulátust, nem tarthatnánk-e a palacsinta bulit náluk. Mint kiderult új konzulunk van, aki maga is aktív futó félmaratoni távon és szeretettel vár minket! Én úgy láttam, hogy mindenkinek sikerult pár órára félretennie politikai meggyőződését és annak venni ezt a bulit aminek szántam: magyar futók a világ másik oldalán tapasztalatokat cserélnek és közben tömik a fejuket az otthonrol hozott házilekvárral töltött palacsintával. Csináltam 150 palit, Viktor meg rittyentett egy villám-spaghettit, nem maradt éhes senki.

A buli sztárja nem a főkonzul volt és nem a sztárszakacs, aki a saját újságírójával jött… A buli valós sztárja három fiatalember volt a Suhanj alapítványtól. Fenyvesi Zoli mozgássérült és kézi biciklivel fogja letekerni a 42 km-t, Robi és Hunor pedig látássérültek és kisérővel fogják lefutni ugyanezt. Kisérőjük Gusztos Péter úgy futja le a teljes távot velük, hogy nincs is rajtszáma, neve nem kerül be az eredménylistába sem. Ennél önfeláldozóbb dolog kéves van a sportban. Van egy bizarr szépsége annak, amikor a három fogyatékkal élő atléta egymás kezét fogva elindul az erkélyre a csoportfotó kedvéért és a tolószékes mondja az őt toló látássérült barátjának, hogy “Vigyázz, lépcső!” A legvidámabb és legszerényebb futók, akikkel valaha találkoztam.


A verseny napján én is reggel ötkor keltem és mentem Viktorral és Zsuzsival a futókat a rajthoz vivő Staten Island Ferry-hez. Fotóztam ahogy a felkelő nap rásüt Lady Liberty-re, szívtam be a kámforos izomlazító krémek illatát és összeszorult a gyomrom, mint minden verseny előtt ilyenkor. Nem irigyeltem őket, +1 fokban jeges szél fújt, nem lesz könnyű nap, az már látszott.

A végső rajtzónába már nem mehettem be rajtszám nélkül, kézlábtörést kívántam Viktornak és visszakompoztam Downtown Manhattanbe. Míg én egy szalonnás rántottát toltam az arcomba, Viktor, Kokó, Edina, Péter, Kriszta, Zoli és a többiek elrajtoltak a viharos szélben. Utólag mesélték, hogy a nagy hídon Brooklyn felé össze-vissza egymáshoz lökdöste őket a szél, mint ha részegek lennének. New Yorkba nem azért jössz, hogy megjavítsd a rekordodat, de a jéghideg szembeszél fogcsikorgató és frusztráló volt.

Míg a mezőny eleje feltávnál járva kaptatott fel a Queensboro Bridge-re én elfoglaltam fotós helyemet a befutó előtt párszáz méterrel, picivel 42 km előtt az 59. utcán. Percre pontosan tudtam melyik társunk mikor várható, de előbb jönnek az elit futók, először a nők aztán a férfi mezőny. Érdekes, hogy a hivatalos eredmény szerint a győztes és a második között csak 2 mp különbség volt, az 59. utcan a szemem előtt kergették egymást egészen a célig. Mégis ahogyan elsuhantak alig pár centire tőlem, teljesen nyilvánvaló volt, hogy csakis Kipsang nyerhet. A másik futó hősiesen üldözte, de alíg élt, míg a kenyai csak mosolygott, hogy “Na mennyit gyorsítsak, kiskomám?” Közben egy olimpiai bajnok, egy világbajnok, a tavalyi NYC győztes és egy korábbi világrekorder mind mögöttük lemaradva.


A kerekesszékes és kézibringások mezőnye nem nagy, pár tucat embernek engedik csak a rajtot, a világ legjobbjainak, hogy beérjenek még mielőtt a 60.000 fős mezőny utolérné őket. A New York-i közönség amúgyis őrülten szurkol táblákkal, kiabálva, tapsolva, de ezeknek a fogyatékkal élő atlétáknak külön taps jár egyenként. Még van tíz perc az első futókig a főmezőnyből, teljesen üres a hosszú 59. utca, várunk, a Columbus Circle felől valami zenekar még idehallatszik kicsit.

A távolban megjelenik egy kézibringás versenyző, de nagyon lassan jön, minden tekerés egy erőfeszítés, nem vidám ez a 42. kilóméter. A tömeg tapsolva várja a nekünk térdmagasságban suhanó járgányt, amikor egy négyéves kislány rózsaszín kabátban a babáját a földre dobja, hogy áthajolhasson a kordonon. Egyik kezével kapszkodik, a másikat kinyújtja pacsiért. Még messze van a tekerő srác, de ő már várja. Ahogy közeledik, a tömeg csendesebb lesz, mindenki figyeli, vajon meglátja-e a kislányt és lesz-e ereje belecsapni. Én nem hiszem, nagyon elgyötörten és lassan jön, de azért arra célzok a kamerámmal.

Nem csak belecsapott, de rá is mosolygott! 


A tömeg óriási tapsviharban tört ki, remélem a célig repítette a srácot a hirtelen rajongás. Megcsináltam életem fotóját, de csak amikor elsuhant mellettem a kézibringás, akkor ébredt bennem a gyanú, Te jó ég, ez nem Zoli volt?? De már el is tűnt a cél felé. Jön a főmezőny, Péter óriási 3:14-el fut be, húsz centire a vállamtól, agyonfotózom, de nem vesz észre. Jön Viktor 3:33-al, első maratonja, még mosolygott és integetett is. Aztan Kokó 3:43-al és a többiek utána.

Idén dobtunk először verseny utáni partit is, Péter meghívta a csapatot harlemi apartmanjába és feleségével csináltak gulyást meg császármorzsát. Este nyolckor szép lassan szállingóznak be a magyar futóink, már zuhanyozva, éremmel a nyakban, fájdalmasan sántikálva, de hatalmas mosollyal. A konyhában állva lapátoljuk a gulyáslevest kenyérrel és mindenki felidézi a szelet, a két mocsok nagy hidat, a soha véget nem erő First Avenue-t és a Central Park dombjait. Nincs itt semmilyen arcoskodás, kivagyiság, a 42 km mindenkit lecsupaszított, fáradt és büszke futókat látok, akik hátbaveregetik egymást. Még én sem tudhatom, hogy min mentek keresztül, csak ők tudják és ez összekovácsolta őket pár óra alatt.


Előveszem kamerámat és megmutatom Zolinak a pacsizós képet, “Te Zoli, ez nem te vagy…?” De bizony ő az és majdnem kiesik a pohár a kezéből, amikor meglátja. Nagyon meghatotta, hogy a kislány már messze tőle kihajolt, csak neki, pont az ő magasságában. Csak azt nem érti, hogyan lehettem a 42 km hosszú pályán két millió szurkoló mellett pontosan velük szemben a megfelelő pillanatban? Hát ezt én sem.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése