A Christie's aukciósház Londonban

Pár éve egy hirtelen felindulásból kötöttem ki a Sotheby's New York-i galériájában és nem bántam meg, nagyon izgalmas estém volt, ahogy dobálták a milliókat a gazdagok. Tegnap délelőtt facebookon kaptam meghívót egy ismerőstől, hogy érdekel-e egy látogatás a Christie's aukciósháznál, Londonban. Ingyen van? Menjünk.

Christie's - South Kensington, London
(c) eventphotographyinlondon.co.uk

A metrón odafelé gyors guglizás, 1744 óta léteznek, nálunk épp Mária Terézia bontogatta szárnyait a trónon. Tehát kb. egyidős a fenti Sotheby's-zel, de a Christie's a legnagyobb műtárgy-árverező a világon, 7 milliárd dollár az éves forgalmuk, ebből 25%-ot nyúlnak le díjként - bár a 1,5 millió dollár feletti részre már csak 12%-ot kérnek. Szerények.

Rengeteg érdekes és drága dolgot árvereztek már a Christie's-nél itt Londonban. 7 millióért ment el a Bugatti Royale luxusautó, amiből csak hat darabot épített Ettore Bugatti a saját kezével. Alig 4 millióért már Stradivarit lehet itt kapni. De hol van ez a 106 milliós Picasso festményhez? Engem az az elárverezett könyv izgatna inkább 1789-ből, amibe George Washington kézzel firkált jegyzeteket a Constitution of the United States of America margójára és volt benne egy piszkozata a Bill of Rights-nak is. De azért kéne a Bugatti is.

A Christie's-nek a King Street-en van a világközpontja, de én ma este a kisebbik galériába voltam hivatalos South Kensingtonban, pár lépésre a Lamborghini szalontól. Árverésre számítottam, de azt sem tudtam, mi a téma, autók, festmények, szobrok? Tévedtem, nem volt árverés, de ez előfordul, ha az ember nem készül.

Poszterek

Kedd este hat óra, kis sor a bejárat előtt, az első meglepetés, hogy nincs mindenki Armani öltönyben, vannak hátizsákkal farmeres srácok is. Lendületesen megy a beléptetés, nem kell fizetni, csak egy műsörfüzetet adnak a kezünkbe, jobbra ruhatár, balra egy kis bár, dobjunk egy kávét, csak két font. Olyan 70:30 arányban vannak az emberek elegánsan és farmeresen öltözve, de akik elegánsak sem Armani szinten, csak simán ahogy munkából jönnél egy bankból.

A galériában a téma egyértelmű: poszterek, plakátok, az 1920-1960-as évekből, például orosz kommunista plakátok, vagy John F. Kennedy választási kampányából, egy régi német Audi poszter, ahol még az alapító August Horch neve is szerepel, angol plakát a Regent Park Zoo reklámja a háború utánról, és a Goldfinger James Bond film eredeti plakátja 1964-ból. Ezek kikiáltási ára kis cetlin mellettük, 5-15 ezer dollár között mozogtak. Minél régebbi és minél jobb állapotban van, annál drágabb, mondja valaki mellettem. A jó állapot különösen nagy kincs, mivel ezeket többnyire nagyon vékony és olcsó papírra nyomtatták annó, hiszen a cél az volt, hogy egy falra felnyalják tapétaragasztóval és pár nap múlva már úgyis más plakát lesz felette. Aztán 50 év múlva egy kisebb autó áráért adják el. 

Audi

Goldfinger

Itt ma este előadások voltak különféle művészekkel és galériatulajdonosokkal, ami elég unalmasan hangzik a várt dollármilliók dobálása helyett, de végül mégis érdekes lett. Megérte hirtelen felindulásból kilépni az IT-s és futó köreimből és nyakkendőt kötni. Inkább overdressed mint underdressed.

Az első előadó Ashley Hicks, nocsak van róla wikipedia cikk is, valami lakberendező, arról mesél, hogy nehéz volt a híres apjának az arnyékában felnőni, aki nem más mint David Hicks. A körülöttem állók elismerően bólogatnak és sóhajtoznak, gőzöm sincs ki az, de a telefonom segít. Tényleg valami interior designer legenda lehet ez a David apu, de engem az anyja sokkal jobban érdekel. Lady Pamela, született Mountblatten, ez valami nemesi család.... Valóban, az előadó anyai nagyapja Louis, 1st Earl Mountblatten of Burma. Ő volt India angol gyarmat kormányzója, beleértve a mai Pakisztánt és Burmát is. Lady Pamela, mivel közeli rokonságban van Fülöp herceggel, igen... a brit királynő férjével, ezért ott volt a királyi pár nászútján is, ez nem mostanában volt. Lady Pamela konkrétan II. Erzsébet mellett ült Kenyában, amikor megtudták, hogy apja VI. György a király meghalt, vagyis haza kéne menni temetés és koronázás céljából.

Ilyen történeteket mesélt a számomra ismeretlen interior designer legenda, a közönség pedig szemmel láthatóan ismert minden királyi szereplőt, még a kisebb nemeseknél is jókor nevettek. Ezen kívul azzal a felismeréssel lettem gazdagabb, hogy az interior design ezen a szinten nem olyan haszontalan, mint gondoltam. Azok a szép termek, amiket kastélyokban, királyi palotákban csodálunk utazásaink soran, csak a király pénzéből lettek, de tulajdonképpen egy Hicks féle tehetséges designer kezének munkái, akinek nem árt ha maga is nemes és dúsgazdag. Könnyebben megértik egymást.

A másik és utolsó előadás, amire beültem, az Philippe Malouin francia-kanadai dizájner prezije volt. Egy fiatal 30-as, jóképű férfit képzelj el, feltűrt szárú farmernadrágban, zokni nélkül lakkcipőben, hatalmas télapó szakállal, de még így is jó pasi volt. Talán meleg, dizájnereknél sosem tudni. Számomra teljesen szemfeltáró volt, amiket mesélt.

 

Philippe Malouin sztárdizájner

Philippe merőben különböző projektjeit mutatta be képekkel, például a Swarowski kristály kérte meg, hogy csináljon nekik "valami art-ot", de tényleg, semmi megkötést nem kapott. Végül sok hónap kisérletezés után egy mozgó képet alkotott, ahol egy cérnára fűzött fel kristályköveket, azt egy kis motor forgatta körbe nagy sebességgel, ezt pár lámpa megvilágította, az egész pedig egy képkeretben mozog. Az eredmény a kristályok által visszavert fény és a körkörös mozgás furcsán szabályos de szines képe. Ügyes... De kapott megbízást egy bútorgyártó cégtől, dizájnolt már fehér tányért étkészletgyártónak vagy egy különleges csillárt, amit több milliomos kárt már a nappalijába.

Két meglepő dolgot szűrtem le: Ezek a művészek csinálnak igenis használható és eladható dolgokat. Közben mindig más anyagokkal dolgoznak, papír, fém, homok, üveg, ami elsajátítása általában fél év. Mire leszállítanak valamit, az egy év, addig csak próbálkoznak össze-vissza és gőzük sincs, mi is lesz ebből. Vagy hogy megveszik-e. De a legmeglepőbb számomra az volt, hogy egy mai dizájnernek milyen komoly ismeretei vannak a 3D nyomtatásról és egyéb mérnöki gépekről. Hogy Philippe meg tudja valósítani a dolgait, ahhoz több elektro-motorra, kábelezésre, világosításra, csomó technikai kütyüre van szüksége, amiket mozgatni is kell. Összeszereli majd ráköti a számítógépre és programozza! Ez a sztárdizájner valószínüleg jobb programozó, mint én, amihez nem kell sok, de akkor sem egy művésztől vártam volna.