Midnight Runners a színfalak mögött

Az alábbi cikkem a frissen induló Bridge Magazin hasábjain jelent meg a múlt hónapban. A London Midnight Runners futóklub kétéves történetéről és a színfalak mögötti munkáról írtam, hamár volt olyan szerencsém, hogy beválasztottak a Crew tagjai közé.

Két bevándorló 2015 januárjában, a lengyel Greg és a dán Christian eldöntötték, hogy csinálnak egy szociális kísérletet. Sokat dolgoznak, ezért főleg késő este futnak a városban munka után, egyedül. Kíváncsiak voltak, hogy ha meghirdetik Facebookon, hogy Midnight Run, akkor vajon hányan jönnek.

Amikor én csatlakoztam, akkor voltak négy hónaposak, annyit tudtam, hogy 23:45-kor legyek a Westminster Bridge déli lábánál. Az ilyen felhívásoknak én ritkán (sosem) tudok ellenállni, ezt a bagázst látnom kell. Voltunk kb. harmincan, Greg mindenkit üdvözölt, kis bemelegítés után irány a Tower Bridge. Nyomtunk egy kellemes 10 km-t a Temze partján, éjfélkor, sehol senki, csak a záró pubokból jönnek ki dülöngélő emberek és próbálnak taxit fogni. A futás végén egy klubban kötünk ki a Westminster Plaza Hotel aljában, ahol a ruházatunk és csapzott hajunk erősen elüt az ott megszokott kikent közönségtől, de mivel kedd van, éjjel fél kettő, üres a hely, mi meg szomjasak vagyunk, ezért a biztonsági őr befelé invitál minket.

A Barcelona Midnight Run

Hogyan változott a csapat azóta?

2015 nyara végén már minden alkalommal zenére futottunk. Először egy, majd több hordozható hangszóróval a telefonunkról toltuk a rockot. Jelentős hangerővel vonultunk át a városon, de mivel minden ház előtt 1-2 másodperc alatt elsuhantunk, senkit sem zavart, integettek nekünk, pár turista még be is csatlakozott a következő sarokig. 2015 végén jöttek képbe a Tabata gyakorlatok. Innentől a tíz kilométeres futást négy helyen megszakítottuk High-Intensity erősítő gyakorlatokkal, az utca közepén. Burpees, squats, planks, fekvőtámaszok meg egy csomó másik, aminek a nevét se tudom, de ha 100 ember csinálja körülötted és üvölt a Green Day a hangszórókból, akkor összeszorított fogakkal megcsinálod te is.

A fotóknak mindig is különleges szerepe volt a csapat életében. Az első évben Tanya futott velünk, egy román származású svéd csaj, aki Londonban jár a művészeti főiskola fotós szakára és elképesztően tehetséges. Nem bánta, hogy én is hozom a kamerát, pedig ő Canonos, én meg Nikonos, de persze nem mertem ezeket a korai próbálkozásaimat megmutatni akkor még senkinek. Éjfélkor futókat fotózni Londonban egy különleges kihívás: sötét van és mozognak, jó gyorsan. A háttér teljesen káprázatos, a London Eye, a Big Ben, a St Paul katedrális, a Tower Bridge… ha megtalálod a jó szögeket, akkor világbajnok képeket lehet csinálni. Végül pedig az emberek: fiatalok (nyilván, ki más ér rá kedden éjfélkor?), huszonévesek, akik már úgy nőttek fel, hogy mindig fotózta őket valaki. Vagyis nem szégyenlősek, sőt, pózolnak, bejelölik magukat, ha feltesszük, megosztják. Többen direkt azért jönnek le hozzánk és nem más klubokhoz, mert szeretnének ők is profi képeket magukról, futva, a Sharddal a háttérben.

A Russian Twist gyakorlat... Oana és a Shard

Kapitányok sorsa

Barcelonába már az új kapitányokkal mentünk tavaly márciusban, ugyanis amikor a londoni futásaink már 250 fősek voltak kedd esténként, akkor Greg húsz fősre bővítette a kapitányok létszámát. Ekkor kért meg engem is, hogy akarok-e a szervező csapat része lenni. Várj, kicsit bővebben: hogyan lettünk 250 fősek? A havi egy éjféli futásból lett heti egy, minden kedden, viszont előre hoztuk este nyolcra. Így már hazaértél az utolsó metróval akkor is, ha futás után még bevágtál velünk egy italt. Ennyi embert mozgatni már több embert kíván, én például mindig a mezőny legvégén futottam és figyeltem, hogy senki se tévedjen el a lassúak közül, még bőven azelőtt, hogy Greg felkért volna bármire.

Hogyan kerültünk Barcelonába? Egyszerű sztori: miután kiderült, hogy a csapatból hárman is feliratkoztak a Barcelona Marathonra, mi többiek gondoltuk, hogy lemegyünk mi is szurkolni, olcsó a repjegy, péntektől vasárnapig, valami lepukkant szállást csak találunk. Mire eljött a hétvége, már tizenketten voltunk feliratkozva a versenyre és harmincan jöttek el a Midnight Runners csapatból szurkolni. Innentől már egyértelmű, hogy csináltunk egy FB-eventet “Barcelona Midnight Run” címmel péntekre, egy kellemes éjféli átmozgató kocogás a tengerparton a verseny előtt két nappal. Másnap reggelre 6000 (hatezer!!!) ember volt feliratkozva… Az event napjáig 12400 ember regisztrált úgy, hogy meg sem mondtuk, hogy hol lesz a rajt, azt csak a futás előtt három órával posztoltuk. A többi történelem, senki sem tudja, hogy pontosan 1000 vagy 3000 ember jött le, minden esetre a Platja de la Barcelona nevű kilométer hosszú homokos strand promenádján én nem láttam a tömeg végét. Vasárnap aztán lefutottuk a maratont is.

Mi van egy ilyen csapat mögött?

Előszor is nincs mögötte feltétlenül pénz, se North Face, se Nike (pedig kérdeztük őket). Az egyetlen szponzoráció, amit sikerült tavaly nyárra elérni az az, hogy kaptunk néhány tucat Midnight Runners feliratú trikót az Under Armourtól. Meg egy tucat mobil hangszórót az Ultimate Ears-től, ez is segít, hiszen a zenés futás lett a márkajegyünk. Az UA számára egy zenére futó csapat, akikről mindig profi képek készülnek, amit a tagok aztán ezrével osztanak meg saját csatornáikon, a lehető legjobb ingyen reklám, ezzel mindenki jól járt.

A csajok érkezése - második szülinapi futás januárban

A jelen

Tavaly nyár végén egy átlagos keddi futáson már több mint négyszázan voltak. A szervező csapat rengeteget dolgozott, hogy ezek zökkenőmentesek legyenek. Van több útvonalunk és az aktuálisat mindig bejárjuk előző este, hogy van-e útépítés valahol, elférünk-e mindenhol. Kinézzük, hogy mely pontokon lehet majd megállni és a Tabata gyakorlatokat csinálni. Minden hónapban más Spotify playlistről szól a zene, ezt Joel válogatja össze több napos munkával. Minden hangszórón ugyanaz a zene szól a futás alatt, egyszerre indítjuk el a rajtnál, valakik elöl, középen, valakik a végén futnak közülünk. Csilla szerzett egy konditermet, akik megengedik, hogy a hátizsákjainkat letegyük náluk a futás alatt. Ő intézi minden keddre a pubot is, akik szívesen látnak (és ahol el is fér) száznál több szomjas futó, ahol netán kapunk valami kedvezményt is.

A Tabata gyakorlatokat közösen találjuk ki, kedd délután Marina kinyomtatja, futás előtt fél órával a publikus találkozótól egy sarokra a járdán elpróbáljuk Oana vezetésével, hogy ne nézzünk már ki amatőröknek. Amióta Tanyának beindult a profi fotós karrierje, azóta Máté és én fotózunk felváltva, néha együtt, de akkor más objektívvel, hogy kiegészítsük egymást. Alkalmanként csak én lövök vagy 1200 képet, ebből kiválogatni majd megvágni a húsz jót több napig tart utána (munkába menet a metrón szoktam laptopon). Feltölteni és kommentárt írni alájuk már nincs energiám, ezt JB és Laura csinálják. JB egyébként katona a Royal Armyban és pár hónapja elvitték Szomáliába békét fenntartani. Esténként van kis szabadideje, a táborukban van Internet, így a Mogadishu mögötti sivatagból írogatja nekem a képek alá a vicces szövegeket.

Kapcsolat

A húsz fős crew-nak kevesebb mint fele angol, ami véletlenül tökéletesen tükrözi London lakosságát, ahol 45% a fehér angolok aránya. Az elmúlt két évben szoros barátok lettünk, pedig előtte nem ismertük egymást. A futásokat, amik most már a kedd esti 10 km + Tabata mellett vasárnapi hosszú futásokkal és havi egy Londonon kívüli terepfutással bővültek, még mindig magunknak csináljuk, aztán hogy harmincan vagy háromszázan jönnek... majd kiderül. Egy London méretű városban szörnyen egyedül tudod érezni magad, amikor megérkezel. Hiányzik a családod és az összes barátod. Szerintem viszont pont hogy sosem kell egyedül érezned magad, mert nincs az az őrült hobbi, amire ne találnál száz másik bolondot ebben a hatalmas cirkuszban. Csak ki kell mozdulni. A családodat és gyerekkori barátaidat kaptad, nem kellett mást csinálni, mint megszületni és suliba menni. Itt tenni kell érte, de mihelyt kimozdulsz otthonról, bármihez találsz társaságot.

Fejlődünk mindannyian a Midnight Runners által, Sarah egy éve még utálta az irodai munkáját, ma főállású személyi edző, nálunk jött rá, hogy neki a mozgás a mindene. George volt az első, aki lerakta a UK Athletics által hitelesített Runner Coach 1, 2 és 3-as szintű vizsgákat, azóta már a csapat fele Certified Runner Leader, nemsokára az edzői vizsgáink is meglesznek. Mind letettük a két napos elsősegély vizsgát is egy volt mentős cimborának köszönhetően, elvileg tudok szívmasszázst adni és sebeket ellátni, ha kell. Minden futásnál van nálunk két közepes elsősegély-csomag, defibrillátor (AED device) pedig van Londonban minden metrómegállóban vagy bármelyik irodaház portáján. Bejegyeztettük a logót, amit Sami tervezett, mert nem csak Ironman, hanem grafikus is, és a csapatot, mint non-profit futóegyesület. Fél év tesztelés után van egy iPhone és Android felületünk a Mindbody app alatt. Jómagam a fotózásban fejlődtem, ezt mondják mások, de látom én is. Pedig nem ma kezdtem, amióta 1991 karácsonyán megkaptam az első tükörreflexes gépemet apámtól, folyamatosan fejlődöm. Inspirációt és motivációt adtak a Midnight Runners-esek és így rengeteg időt töltöttem fotózással az elmúlt két évben. Kezdetben másokat imitáltam, később a saját stílusommal fűszereztem meg.

Elsősegély-tanfolyamon a csapat

Ahogy jobban megismertem a srácokat, el sem hiszem, hogy közéjük csöppentem. Az egyik egy start-up cégeknek tőkét szerző befektető, a másik informatikus, van személyi edző, fotómodell, katona, biológus kutató (kettő is), egy Oxford PhD marketinges, spanyoltanár és ügyvéd. Számomra ők szimplán futók, az egyik a Tabata gyakorlatokért felel, a másik a pubokat szervezi, a harmadik nyomtat, a negyedik a zenéket válogatja. Hogy lehet az, hogy ilyen különböző emberek egyszer csak összejönnek és az energiájukat megszorozva csinálnak valamit, ami sokkal nagyobb bármelyikőnknél?

Nem mindenki született arra, hogy indítson egy céget, egy mozgalmat vagy egy futóklubot. Még az sem megy bárkinek, hogy 400 ember elé kiálljon és levezessen egy bemelegítést. Nekem egyik sem fekszik, mondtam is Gregnek, amikor felkért kapitánynak, hogy én nem tudok ott elöl állni. De terelem a tömeget akkor is, ha nem kérnek meg rá. Minden első marathonjára vagy ultrájára készülő embernek osztom az észt, ha kéri, ha nem. Ám főképpen a fotóim azok, ami a csapat számára felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Nem alapítottam klubot, még csak nem is vagyok igazi Crew Captain. Találtam azonban egy tortaszeletet, amivel hozzá tudok járulni egy különleges mozgalom sikeréhez és ez nem kis elégedettséggel tölt el. Ezért vannak itt a többiek is. A futás csak ürügy.