Mary New Yorkból

Meglepő találkozásom az egyik példaképemmel.

Amikor New Yorkba költöztem, egyik első dolgom volt a Central Parkban futni. Az első versenyemre ma is emlékszem, 2009 január 10, volt talán mínusz öt fok, a 'NYRR Fred Lebow Classic 5 miler'.

New Yorkban az összes futóversenyt a New York Road Runners futóklub szervezi. Londonban nem így megy, minden versenynek más a rendezője és nehéz informálódni az eseményekről, de New Yorkban a NYRR oldalán megtalálsz mindent. Ők szervezik a New York City Marathont is.

A NYRR elnöke volt az a Fred Lebow, akiről az első versenyemet elnevezték. Fred is megérdemel egy külön cikket, ugyanis Aradon született, Romániában, egy ortodox-zsidó-magyar családba. Még szobra is van a Central Parkban... de ne kalandozzunk el. 

Photo: Fred C Conrad / New York Times

Maryt ezen a versenyen láttam először, ő nyitotta meg a versenyt... Egy kis emelvényen beszélt egy mikrofonba kb. háromezer futó előtt, de nem télikabát volt rajta, hanem futócucc. Beszéde után lemászott a rajthoz és velünk együtt indult.

A verseny után rákerestem Mary Wittenbergre, fiatal korában futott egy 2:44 órás marathont, amivel majdnem bekerült az 1988-as amerikai olimpiai csapatba, de egy térdsérülés véget vetett az elit futó karrierjének. Jogász pálya után lett végül a NYRR elnöke és a New York City Marathon versenyigazgatója, az egyetlen nő a világon ekkora pozícióban.

Az 1987-es Marine Corps Marathon győztese
Photo: New York Times

Itt kezdődött köztünk egy versengés, amiről ő persze semmit sem tudott. Havi egy-két NYRR versenyen indultam és mindig néztem, hogy Mary futócuccban van-e a mikrofon mögött és ha igen, akkor megpróbáltam utolérni a nálam 14 évvel idősebb nőt. Párszor majdnem sikerült, félmarathonokon általában 1-2 perc volt csak közöttünk, egyszer megláttam és rásprinteltem a célegyenesben, de se akkor se máskor nem értem utol.

Egyszer önkénteskedtünk Julival egy NYRR futóversenyen Harlemben és nem vízosztásra vagy korlátépítésre osztottak be, hanem közvetlenül a célvonal mögött állva kellett tereljük a befutókat. A lelkünkre kötötte a NYRR embere, hogy nem hagyhatunk senkit sem megállni, határozottan kell a futókat továbbterelni a vizespoharak felé akkor is, ha össze akarnak esni. Ha megállnak, akkor dugó lesz és mögöttük a többiek nem tudnak teljes sebességgel befutni. Visszafordulni végképp nem hagyhatunk senkit sem.

Olyan húsz méterre vagyunk egymástól Julival, végezzük a dolgunkat, amikor látom, hogy elkezd egy nővel hevesen vitatkozni, még a két karját is megfogja. Közelebb megyek és latom, hogy Maryvel van konfliktusban, aki most futott be, de végül Juli hagyja őt elmenni. Kérdőre vonom:

- Mit veszekedtél Maryvel, nem ismerted meg?

- Csak azt láttam, hogy befutás után vissza akart fordulni én pedig nem engedtem, mire mondta, hogy de ő csak tapsolni akar a futóknak és nagyon jól csinálom amit kell, de őt mégis engedjem vissza, mert neki ez a dolga. És akkor megismertem és elengedtem. Oops...

Saját képem Maryről a Central Parkban, éppen egy félmarathont fejez be 1:39h alatt,
majd fordul vissza rögtön, tapsolni a többi futónak

Azért lett Mary az egyik példaképem, mert egy New York méretű városban, ahol minden hétvegen van egy futóverseny, amin alsó hangon is háromezren indulnak, tudott egy olyan családias hangulatot teremteni, ahol mindenki bevonva érezte magát. Az ő buzdítása után kezdtem el önkénteskedni és rájonni arra, hogy a futóközösség lesz az én második csáladom ideát, távol otthontól. A hangulat, az emberközpontú New York-i versenyek és az itt megismert barátok által lett számomra a futás sokkal több, mint sport, és ez azóta is tart.

Nyolc évvel később itt vagyunk Londonban, megint jánuár van, nulla fok, lábamon futócipő, kezemben kamera, megyek a Midnight Runners kedd esti futására a St Paul katedrálishoz. Itt vannak a cimborák, George, Oana, Máté és Csilla, indul a zene, elindul a ~150 emberből álló csapat a London Eye felé. Valaki kopog a vállamon, hátranézek: Mary Wittenberg áll ott futócuccban és azt mondja:

- Hello Daniel, végre találkozunk! Nagy rajongója vagyok a fotóidnak instagramon!

- (a szám tátva marad)

Most is szuper fitt, csinálta velünk a tabata-gyakorlatokat becsülettel, kicsit beszélgettünk, elmondtam neki, hogy milyen sokat jelentett nekem a NYRR futóklub, amíg kint éltem. Arról hallgattam, hogy évekig kergettem különféle versenyeken... sikertelenül.

2017 a közös szelfi Londonban

Hazamennek a kollégisták

London és New York nagyon hasonló abban is, hogy mennyire kiürül az ünnepek alatt. Mindkét városban jóval nagyobb a máshol születettek aránya más városokhoz képest és az év végén úgy fest a város, mint egy kolesz hétvégén. Még a hindu főnököm is karácsonykor látogat haza Indiába! 

Kis galéria: http://www.standard.co.uk/news/london/its-like-a-ghost-town-eerie-pictures-show-central-london-deserted-on-christmas-day-a3428261.html

Sok éve élek távol otthontól, de karácsonykor nem hazamenni... csak egyszer volt ilyen New Yorkban. Nagyon üresek voltak az utcák, a boltok egy része bezárt vagy csak röviden nyitott ki, persze rengeteg a turista, de a barátaid mint elutaztak - magányos tud lenni. Abban az évben szerveztem egy kis karácsonyi vacsit magyar barátoknak és megosztottam egy idegennel a kanapémat, még egy pár futócipőt is kapott ajándékba (pár évvel később fényévekkel jobb félmarathont futott nálam, jó helyre került).

Mindenki ismeri az érzést, amikor elutazunk otthonról csak néhány szükséges ruhadarabot viszünk, nem ilyenkor vagyunk a legelegánsabbak. Nekünk kollégistáknak ez fordítva van, amikor hazamegyünk akkor hagyom hátra a változatos ruhatáramat és egy hétig ugyanabban a farmerben látogatom végig a családot és barátokat. Mint egy turista, úgy én is észreveszem, hogyan változik Budapest minden alkalommal, de én értem a feliratokat is. Az idei kedvenceim:

Jöhet itt sárgacsekk, VISA kártya vagy Paypass, bizonyos dolgok nem változnak

TILOS! És mellesleg élteveszélyes is, te marha

Ceruzával alatta: "De miért?"

Nem rajzfüzet - a Sümegi várban találtam

A két hét alatt a sok családi és baráti beszélgetésből ezek a visszatérő motívumok tűntek fel nekem, idézem:

Kontár itt mindenki, a kőműves, az orvos, az autószerelő, egyik sem ért hozzá, csak összecsapja és még drága is, ezért állok a háta mögött. 

Az adót nem fizetem be, jegyet sem vettem és megúsztam, megoldottuk okosba, számla nélkül "Mert hülye azért nem vagyok". 

Sűrűn jönnek szóba a pályázati pénzek, a kisember szintjén is számomra meglepően központi téma ez. Az a laptop? Nem kell igazán, de arra volt támogatás, így vettünk. Ha a 90-es évek a privatizációról szóltak, akkor a 2000-es évek a pályázatokról és támogatásokról. Mint ha másképpen nem is lehetne vállalkozást alapítani. 

Kevesen kérdeznek, a legtöbben mesélnek...

A "Menjek vagy maradjak?" téma mindenhol, ami nem meglepő, rengetegen költöztek külföldre alig pár év alatt, a fél Dunántúl meg ingázik a sógorokhoz. Ahogy bészelgettem idősebb rokonokkal feltűnt, hogy ez egyáltalán nem új téma. A nagyapám 1930-ban költözott Hajdú-Biharból Pestre, családjából elsőként. Egy másik rokon a II. világháború után mint katona került Pestre és fényesen indult a karrierje. Kérdeztem tőle, hogy nem akart-e a katonaságnál maradni, kicsit tovább a kötelezőnél? Akart, de a földet meg kellett művelni, hazahívták. 

Ugyanúgy ma is vannak húszévesek, akik ezzel küzdenek: tanuljak az ország másik oldalán vagy válasszam a közelit? Dolgozzak egy nagyobb cégnél a városban bérlakásban lakva vagy egy kisebben a szomszéd faluba átbringázva? Budapesten és falun ugyanúgy vannak szülők, akik vagy bátorítjak a gyereket világot látni, vagy csak nem ellenzik, vagy kifejezetten az otthonmaradást javasolják. Mert mit tanulnál te azoktól ott nyugaton (ezt Pesten hallottam)? Aztán a földet ki fogja megművelni, a disznót ki fogja levágni, az öcsédet ki hozza el majd a suliból?

Nekem itt Londonban a mindenféle nációból lévő barátaim többsége nem itt született, vagyis ők a "Menjünk!" opciót választották. Nyilván nem jó, ha mindenki elmegy, az pláne nem, ha csak kevesen jönnek vissza, de egyik barátom sem bánta meg, hogy elindult és szerencsét próbált valahol távol, egyedül. Ez viszont nem csak az ő érdeme, erre jöttem rá most, hanem a szüleié és családjáé is, mert amíg ő otthontól távol tanult, addig a föld meg lett művelve, az öcsi el lett hozva a suliból. Megoldották, kitermelték, hogy az a gyerek okosodjon, majd több tudással, szélesebb világlátással, felnőttként tudjon hazatérni. Ehhez nem is kell messzire menni: minden barátom azt említi élete sorsdöntő pillanataként, amikor koleszba ment egyetemre. Teljesen új emberek és gondolatok, hatalmas felelősség és szabadság. Ezzel azt is értem, hogy lehetsz bárki: 18 éven át a környezeted kialakított rólad egy képet és ez a kép alakította a sajat képedet magadról is. A koleszban viszont az lehetsz, aki akarsz, egy teljesen új lap.

Ahogy vége az ünnepeknek, úgy telik meg a London nevű kollégium újra élettel. Megint a saját szobádban alszol, ahol te allítod a fűtést, a saját reggelidet eszed hurka és bejgli helyett, összefutsz a kolitársakkal és beszámolunk egymás karácsonyi szokásairól. A francia barátom mondta tegnap a hazalátogatására utalva, hogy van náluk egy mondás: A családod kapod, a barátaidat választod. Szerintem ez egy magyar mondás, mondtam neki majd ittunk egyet erre. Akkor megnyugodtam, van dráma mindenhol, ettől szép.